Olivia Wilde másodk rendezői munkájához jóval komolyabb témát választott, mint első filmjéhez, a könnyed hangvételű Éretlenségihez. A Nincs baj, drágám pontos cselekményéről keveset lehetett tudni, és bár hangulatos alkotásról van szó, ami kétség kívül érdemes odafigyelni, nagy meglepetésre nem kell számítani. Az expozíció egy idilli városkába kalauzol, ahol tökéletes házaspárok élik tökéletes mindennapjaikat: kertvárosi luxusotthonok, '50-es, '60-as évekbeli veterán autócsodák, öltönyös, fess férjek, mindig csinos, házias feleségek, medencés partik, maga a csillogó amerikai álom. Az idill annyira képtelenül tökéletes, hogy hamar felsejlik: mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Túl szép, túl steril, túl mesterséges.
Olivia Wilde remekelt az atmoszférateremtésben, és nagyon markáns stílusa van a filmnek: nagyszerűen teremti meg az '50-es évek hangulatát, sokszor szitkomokat idéz. A díszletek, a ruhák, a családmodell és szellemiség mind-mind el lettek találva. Egy ideig a hangulat-és feszültségteremtés is jól működik, ahogyan a szitkomos expozícióba szép lassan thrilleres szálakat vegyít. Például mikor első nyugtalanító információként kiderül, hogy nem Los Angeles vagy más nagyváros agglomerációjában vagyunk, hanem a sivatag kellős közepén , a településen pedig minden férfi az azt működtető Victory-cég alkalmazottja, viszont munkájuk részleteiről még a feleségeiknek sem beszélhetnek. Furcsa dolgok történnek, Alice a rátörő emlékfoszlányok és látomások hatására kételkedni kezd a Victory tisztességében. Margaret halálánál azonban megbicsaklik az információadagolás, és a játékidő haladtával egyre ziláltabbá válik. Sok aktuális kérdést felvet arról, hogy meddig lehet elmenni a vágyott életért. Milyen árat vagyunk hajlandóak fizetni az álmaink megvalósításáért? Milyen az igazi szabadság? Mennyire vagyunk a kollektív tudat rabjai? Sőt, a hagyományos női-férfi szerepekkel is eljátszadozik, ízlésesen, mégis provokatíven nyúlva a témához.
Bár a castingra igazán nem lehet panasz, hiszen Florence Pugh-val az élen mindenki igyekszik odatenni magát, emlékezeteset jobbára csak Pugh alakít, a többieknek egyszerűen nincs elég terük a kibontakozásra . Harry Stylesnak alapvetően jól áll Jack szerepe, és ki is hozza belőle amit lehet, nem a színész-énekes tehet róla, hogy csak ennyi volt ebben a figurában. Chris Pine minden megjelenése stílusos, rejtélyes, azonban egy szócsata kivételével nem tudja megvillantani a karakterének azt a sötét oldalát, amit a film végig sejtet róla. Gemma Chan és Olivia Wilde igazából jelentéktelen mellékszerepekben tűnnek, bár a szereplésük ígéretesen hangzott, ha mások alakítják ezeket a karaktereket, az fel sem tűnt volna.
A tetőpont és a végjáték kiszámítható lett (pláne hogy Olivia Wilde egyik nyilatkozatával gyakorlatilag leleplezte a csavart). A finálé kivitelezése is inkább az átlagos, semmint az átütő környékén mozog, és a felvetett új kérdéseket nem járja körül kellőképpen. A cselekményvezetésbeli hibáival együtt azonban érdemes odafigyelni a Nincs baj, drágámra, hiszen progresszív kérdéseket feszeget, a látványvilága elképesztő esztétikával bír és a casting is kötelező darabbá teszi.
