Mielőtt bárkiben is felsejlene egy véres háború képe, tisztázzuk gyorsan, hogy mi is volt a brit invázió a XX. század derekán. A '60-as évek közepére a popkultúra előretörése a jóléti államokban megállíthatatlannak bizonyult. A trendek jellemzően az Amerikai Egyesült Államokból indultak ki, ezzel együtt pedig kitermelődtek a kor ikonjai, akikért világszerte tömegek rajongtak. A Beatles színre lépésével azonban megtört az USA hegemóniája a tömegkultúra terén. A „gombafejűek” hatása az óceán túloldalán is jelentősnek bizonyult, olyannyira, hogy sorra lepték el a brit csapatok az amerikai zenei piacot. Ezt az évtized végéig tartó rövid időszakot említjük a popkultúrában brit inváziónak.
A Rockhajó című angol film részben ennek a dicső múltnak állít méltó emléket, sok-sok zenei bejátszással a legendás együttesek legismertebb dalaiból. A történet teljes egészében fikció, de oly módon került kivitelezésre, hogy tökéletesen illeszkedjen a későbbi generációk fejében kialakult képbe a legendás 60-as évekről.
A cselekmény hátterében a konzervatív brit kormány kultúrpolitikája áll szemben az új nemzedék által fogyasztott tömegkultúrával. A filmbeli konfliktust ez az éles és kibékíthetetlen ellentét fűti, amely gyakran olyan abszurd jelenetekben nyilvánul meg, hogy szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy egy ízig-vérig angol filmet nézünk.
A történet hősei azok a brit lemezlovasok, akik egy nyílt tengeren lehorgonyzott lélekvesztő fedélzetén berendezett stúdióból indítanak támadást a popkultúra nevében. Fegyvereik a mikrofon és a lemezjátszó, amelyek bevetésével milliókhoz jut el a legfrissebb rockzene. Bár a körülrajongott műsorvezetők a brit invázió jegyében tevékenykedő együttesek dalait játsszák a hazai közönségüknek, legfőbb ellenségük mégis a saját kormányuk kultúrpolitikáért felelős minisztere és annak karrierista asszisztense.
A rádiósok élete nem csak játék és mese. Amellett, hogy a minisztérium szűnni nem akaró, sőt egyre agresszívabb támadásait kell folyamatosan hárítaniuk, a kis közösség életében is megjelennek azok a konfliktusok, amelyek szembefordíthatják egymással az addig összetartó kis csapatot. Egy sztár DJ visszatérése éles dominanciaharcot vált ki közte és a korábbi távozása után a helyére érkezett, és eddig elégedetten pöffeszkedő, kissé narcisztikus kollégája között.
Mind a minisztérium felől érkező külső támadások, mind pedig a belső konfliktusokból eredő kis csatározások szellemes párbeszédeket, abszurd jeleneteket hoznak magukkal. Ha pedig harc, akkor kellenek az áldozatok, a sikerek, a támadás, a visszavonulás és a győzelem. Vagy a bukás. Ezt döntse el mindenki a film vége alapján, de ne feledjük, hogy itt csupán egy csatát láthatunk, a „háború” végső kimenetele pedig már rocktörténelem.
A színészek nagy része ismerősként köszön vissza a képernyőről, és láthatóan élvezik a játék minden egyes percét. Bill Nighy a kalózrádió ravasz tulajdonosaként és a hajó atyáskodó kapitányaként szerethető figurát alakít. Philip Seymour Hoffman kiválóan hozza a méltóságában sértett, trónfosztott Bárót. Rhys Ifans tökéletes az egoista DJ, Gavin szerepében, és jól működik a dinamika közte és Hoffman között. Tom Sturridge a kicsapott fiatal diákot, Carlt játssza, aki nyári munkára szegődik a hajóra, és akiből a teljes legénység férfit akar faragni, bármi áron. A Nick Frost által játszott Dave egy elképesztően pofátlan fazon, akit tettei ellenére képtelenség utálni. Talulah Riley – azon kívül, hogy Elon Musk barátnője, később felesége volt – nem nyújt emlékezetes alakítást, leszámítva, hogy szögegyenes frufrujával és lefegyverző mosolyával igyekszik elcsábítani szerencsétlen ifjú Carlt. Ők és a többi műsorvezető (meg persze Felicity, a „bejárónő”, akit Katherine Parkinson személyesít meg) állnak a jó oldalon, de nézzük, ki az ellenség! Kenneth Branagh belügyminiszterként a brit kultúra védelmében ármánykodik, és nem riad vissza a piszkos módszerektől sem. Szárnysegédje, a tenyérbemászó ábrázatú, sunyi és gonosz Twatt szerepében Jack Davenportot láthatjuk.
Akit nem zavar a sajátos angol humor, emellett ki van éhezve egy szerethető, nem debilkedő vígjátékra, és minimum imádja a '60-as évek brit rockzenéit, annak kellemes kikapcsolódás lesz ez a néha kissé bárgyúnak ható, de szívből jövő komédia.
74 Rockhajó (2009)
A hatvanas években a brit rádiócsatornák nem igazán játszották az Amerikában oly népszerű új stílust, a rock muzsikát, pedig igény lett volna rá. Ezért aztán néhány bátor... több»
Szereplők: Emma Thompson, Philip Seymour Hoffman, Bill Nighy, Kenneth Branagh, Gemma Arterton
