Kevés film képes olyan elementáris módon beleégni az ember tudatába, mint Paul W.S. Anderson Halálhajója. Ez a sötét, nihilista sci-fi horror nem csupán egy elfeledett űrutazás története, hanem egy pszichológiai rémálom, amelyben az emberi lélek legmélyebb rétegei kerülnek mikroszkóp alá – és ott is maradnak, szétmarva minden illúziót. A film 1997-ben jelent meg, amikor a horror és a sci-fi műfaját még külön kezelték, de Anderson itt merészen vegyítette őket: A nyolcadik utas: a Halál zsigerekre ható klausztrofóbiáját és A pokol démonai ördögi misztikáját gyúrta egybe egy szürreális, groteszk eleggyé.
A történet látszólag ismerős: az Event Horizon nevű kísérleti űrhajó hét évvel korábban eltűnt a mélyűrben, most pedig váratlanul újra felbukkan a Neptunusz közelében. Egy mentőexpedíció indul – köztük Miller kapitány (Laurence Fishburne) és a hajó tervezője, Dr. Weir (Sam Neill) –, hogy kiderítsék, mi történt. A válasz azonban minden elképzelést felülmúl: a hajó „áttörte a teret”, de nem az univerzum másik pontjára jutott, hanem valami elképzelhetetlenül sötét dimenzióba – egy helyre, amit talán csak pokolnak lehet nevezni.
A Halálhajó nem a hagyományos értelemben vett ijesztgetésre épít. Nincsenek hirtelen előugró szörnyek, sem vérben tocsogó klisék – a borzalom itt belülről fakad. A hajó maga a gonosz megtestesülése: hideg, fémes, mégis organikus, mint egy hatalmas, élő sebhely. A folyosók labirintusszerűek, a gravitáció megszűnik, az idő elcsúszik, és a legkisebb zaj is fenyegető jelentéssel bír. A film atmoszférája olyan sűrű, hogy szinte tapintható: a zene, a fények, a díszletek mind egyetlen célt szolgálnak – hogy a néző elveszítse a kapaszkodót a valóságban.
Sam Neill alakítása külön dicséretet érdemel. Dr. Weir lassú leépülése a racionális tudósból megszállott, démoni figurává az egyik legmegdöbbentőbb pszichológiai átalakulás a horrorfilmek történetében. A karakter végül nem csupán a hajóval, hanem a saját bűntudatával is eggyé válik – egyfajta modern Faust, aki túl messzire ment a tudásvágyban. Fishburne pedig tökéletes ellenpont: hideg, fegyelmezett, mégis láthatóan retteg attól, amit lát.
A film vágása és tempója azonban nem véletlenül váltott ki ellentmondásos reakciókat. A Paramount stúdió a bemutató előtt drasztikusan megvágatta Anderson munkáját – több mint 30 perc brutális, pszichotikus jelenet került ki a végső verzióból. Ezek a képsorok (amelyek a pokoli dimenziót mutatták volna be teljes valójában) mára legendává váltak, hiszen az eredeti felvételek elvesztek. Ami maradt, az is elég, hogy hideg verítéket csaljon az ember homlokára: villanásnyi képek levágott végtagokról, élve kibelezett testekről, vérrel borított falakról – de mindez nem öncélú gore, hanem a pokol metaforája, amely a hajóban él tovább.
A Halálhajó így lett az egyik legfélreértettebb film a kilencvenes évek végén. A kritika széttépte, a közönség nem tudta hova tenni, de az idő bebizonyította, hogy Anderson itt valami különlegeset alkotott. Nem egy űrhorror klisét látunk, hanem egy Lovecraft-szintű kozmikus rémálmot, amelyben a félelem forrása nem a külvilág, hanem az emberi tudat maga. Ma, több mint 28 évvel később, a Halálhajó igazi kultklasszikussá nőtte ki magát. Hatása érződik a Dead Space videojáték-sorozatban, a Napfényben, sőt még a Pandorumban is. Mert ez a film nem pusztán arról szól, hogy „mi van a fekete lyukon túl”, hanem arról, hogy mit találunk, ha túl mélyen nézünk önmagunkba. És az a valami – a film szerint – nem angyal, hanem démon.
79 Halálhajó (1997)
2047-ben egy csapat űrhajóst indítanak útnak, hogy járjanak utána, mi történt az eltűntnek hitt Event Horizon nevű űrhajóval. Az Event Horizonnek hét éve egyszer csak minden... több»
Szereplők: Laurence Fishburne, Sam Neill, Jason Isaacs, Joely Richardson, Kathleen Quinlan
