Szépen fényképezett, elegánsan rendezett filmdráma, hétköznapi, emberi történet mély, pszichológiai ábrázolással – hatásos, mindenféle hatásvadászat, sulykolás, szájbarágás nélkül, nagyon jó színészekkel (különösen a gyerekekkel). Az külön tetszett, hogy szinte egyáltalán nincs zenéje, csak az atmoszféra... Néha gyöngyszemekre lehet találni az HBO Max mélyén.
Harmatgyenge és naiv történet, egysíkú, életszerűtlen karakterekkel, és kitalálható fordulatokkal - mintha egy kamaszlány írta volna. Jennifer Garner "alakítása" kimerül abban, hogy drámaian összevont szemöldökkel és tátott szájjal néz (7 részen keresztül!), néha kicsit forgatja a fejét, Nikolaj-Coster Waldau meg mintha egy társkereső fotóhoz gyakorolná a "vagány, de rendes pasi" csábos nézést és fejtartást. Van még mindenen duzzogó (majd hirtelen megértő) tinilány, meg laza-jófej (leszbi) "legjobb barinő". A többieket fel sem sorolom, nem jobbak. Egy roppant lapos romantikus történet, a hátterében valami krimire emlékeztető maszlaggal, mindenféle valós feszültség nélkül.
Jobb, mint gondoltam, a műfaj keretei között legalábbis, főleg ha az ember elvonatkoztat a kihagyhatatlan (bár még viszonylag diszkréten tálalt) politikai sugalmazásoktól, érzékenyítéstől. Látványosra sikerült, igaz, egy-egy béna CGI vagy AI effekt is becsúszott, de nem vészes, és a történet meg a poénok is a szokottnál kevésbé közhelyesek. Ryan Reynolds teljesen jó, és még Kenneth Branagh is, pedig mostanában szereti túlripacskodni a szerepeit, de most nem így járt el. Szóval egy tompa hétvégi programnak megteszi.
Kemény film, már-már a klasszikus drámákra emlékeztető kacifántos történet (ami nem mindig tűnik teljesen koherensnek, de mondjuk a név-arc társítás nem egyszerű egy koreai filmben). A műfajban kiemelkedő, és persze jó látni egy sablonmentes filmet, amit nagyszerűen elkészítettek.
50 Puha levelek (2025)