Ingrid Bergman volt a ’40-es évek Hollywoodjának egyik bálványa, aki után epekedtek a férfiak és akit irigyeltek a nők. Svédországból indult és meg sem állt a világhírnévig, amit olyan filmeknek köszönhetett, mint a Casablanca, az Akiért a harang szól vagy a Szent Mary harangjai. Ám ha azt hiszed, hogy az anonimitás mögé bújt gyáva gyűlölködés a XXI. század vívmánya, ami csak a ma ismert közösségi médiában van jelen, akkor nagyon tévedsz.
Amikor 1950-ben kiderült, hogy Ingrid Bergman elhagyja férjét és gyermekét azért, mert viszonyba keveredett az olasz rendező Roberto Rossellinivel, valóságos népharag zúdult a színésznő nyakába. Csak épp ez akkoriban még nem a közösségi médiában zajlott, hanem a klasszikus módon: levelek és táviratok ezreinek formájában.
A színésznő temérdek gyűlölködő üzenetet kapott egykori rajongóitól, akik mélységesen csalódtak benne. Miért? Mert a korszakban valósággal piedesztálra állították Ingrid Bergmant. Mert ő soha nem változott meg semmiben csak azért, hogy jobban elfogadja az amerikai közönség és éppen ezért sokkal őszintébbnek tartották. De legfőképp azért, mert a világ túlvolt a második világháborún és ezekben az években a nők elsődleges szerepe az anyaság és a háziasszonyság volt, aminél többet nem kívánhattak.
Márpedig Ingrid Bergman a róla készült megannyi cikkben pontosan ilyen szerény és jóravaló háziasszony és anya képében tűnt fel, ami tulajdonképpen me is feltétlenül állt messze a valóságtól. Ugyanakkor a Rossellinivel való viszonya miatt elhagyta Hollywoodot és közel egy évtizeden át nem is tért vissza oda.
Még évekkel a botrány kirobbanása után is napi akár több tucat szidalmazó üzenetet kapott, amelyek nagy része üres pocskondiázás volt. De voltak politikusok, akik az ő botrányát próbálták felhasználni a maguk sikere érdekében. Mások a bevándorlásellenes nézeteiket akarták ráhúzni a színésznőre az olyan üzenetekkel, hogy „sose lépj többet erre a földre”.
Persze a sok gyűlölködő levél között rengeteg volt a támogató írás is, köztük sok munkatársa és más híres emberek, alkotók és művészek is szeretetükről biztosították. Még 1956-ban, amikor az Anasztázia főszerepéért elnyerte a második Oscar-díját, amit nem ő vett át, hanem Cary Grant, a köszönőbeszédében ő is erről beszélt.
Ingrid Bergman soha nem titkolta a viszonyát és soha nem is kért érte bocsánatot. Saját bevallása szerint azért hagyta el sok időre Hollywoodot, mert úgy érezte, hogy az embereknek a színészetével kellene foglalkoznia, nem pedig a magánéletével. Lehet a munkásságáért rajongani vagy nem rajongani, de a kritikákat ezt illetően kellen megfogalmazni és nem azért, hogy a magánéletében mit tesz.