2019.09.10   szerző: hp   hozzászólások: 0

Az idei Velencei Filmfesztivál programjában (is) jól megfértek egymás mellett a nagyszabású hollywoodi sikervárományosok (Ad Astra, Joker), a személyes hangvételű drámák (Marriage Story, The End of Love, Sole) és a társadalmi-politikai mondanivalóval bíró alkotások. Utóbbiak igencsak széles skálán mozogtak: a 76. alkalommal megrendezett mustrán érkezett igazságdráma a Fülöp-szigetekről, Roman Polanski több szempontból is aktuális politikai parabolával szállt versenybe, de láthattunk dokumentumfilmet az orosz oligarchákról, szatirikus road movie-t a görög válságról és ambiciózus portréfilmet a ’90-es évek Fidel Castro-ellenes mozgalmairól.

Ítélni és ítéltetni – Az igazságkeresés filmjei a 76. Velencei Filmfesztiválon

Verdict

Raymund Ribay Gutierrez kőkemény kisrealista szociodrámája a rendkívüli első jelenettől kezdve a fülöp-szigeteki hétköznapi pokol legbelső bugyraiba dobja be a nézőt, ahonnan két órán keresztül egy jobb élet reményének szikrája sem csillan fel. A végig idegesen remegő, sok svenkkel operáló, az események sűrűjéből tudósító kézikamerával felvett Verdict a családon belüli erőszakot tematizálja. A főhősnőt, Joyt (Max Eigenmann) és lányát, Angelt (Jordhen Suan) a kezdő, megrendítő erejű képsorokban brutálisan bántalmazza a drogfüggő, alvilági ügyekben utazó apuka, Dante (Kristoffer King). A láthatóan nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedő nő vérző fejű kislányával azonnal a rendőrségre siet, ahonnan egy gyötrelmes útra indulnak a bürökrácia sötét útvesztőjében: anya, lánya és a közben bilincsre vert édesapa állami szervtől állami szervig hánykolódnak, a néző pedig fokozatosan szembesül a jogalkotás és az államapparátus lélektelenségével, elszemélytelenedett attitűdjével. A Verdict kb. a játékidő felénél tárgyalótermi drámába fordul át, remekül megírt, gyorsan pergő párbeszédeken keresztül ismerjük meg egy ilyen ügy minden részletét. A konzekvensen végigvitt formanyelvnek és a színészeknek hála a film egy pillanatra sem ül le, és bár nem reformálja meg sem a kisrealista dráma, sem a tárgyalótermi dráma műfaját, sikeresen dob be egy olyan világba, ahol a bűn a legszürkébb hétköznapok része, és ahol sem az anyák, sem a gyermekek nem érezhetik magukat biztonságban.

An Officer and a Spy

Roman Polanski új filmje hamisítatlan politikai parabola: Alfred Dreyfus 1894-es meghurcoltatásáról szól, akit a francia hadsereg kémkedéssel vádol meg. Azonban amikor Georges Picquart, Dreyfus egyik bajtársa veszi át a francia katonai hírszerzés vezetését, hamar kiderül, hogy Dreyfust koholt vádak alapján száműzték és talán jogtalanul tölti börtönbüntetését a hírhedt Ördög-szigeten. Picquart nyomozásba kezd, ám rövid időn belül szembetalálja magát a francia államapparátus szöveteiben lappangó korrupcióval és az évtizedek óta hatalmon lévő katonai attasék visszaéléseivel. Az An Officer and a Spy (eredeti címe J’Accuse, azaz ’Vádolom’, utalva Émile Zola híres nyílt levelére) így Picquart (Jean Dujardin) igazságért folytatott elkeseredett harcáról szól, ahogy a ranglétrán egyre feljebb trónoló közjogi méltóságokat próbálja meggyőzni, nyissák újra a szerinte ártatlan Dreyfus ügyét. Polanski filmje elsősorban aktuálpolitikai áthallásai miatt izgalmas: a korrupció, a pozícióféltés, a haveri alapon működő egyezkedés, a hatalommal való visszaélés és az, hogy egy rangos állami szerv képtelen beismerni a hibáit, inkább továbbiakkal igyekszik elkenni az igazságot mind-mind ismerősek azoknak, akik manapság politikával kapcsolatos híreket fogyasztanak. A veterán rendező fokozatosan vezet be minket ebbe a látszólag patinás, a becsületesség látszatára már-már kínosan ügyelő, ám a felszín alatt nagyon is romlott és kifordított szabályrendszer szerint működő világba, ahol már felüti a fejét az antiszemitizmus és a gyilkos természetű propaganda is, pedig hol vagyunk még a szintén az impozáns külsőségek mögött megbúvó romlottságot tematizáló Napszálltától, melynek története 1913-ban játszódik. A parabola-jellegen túl könnyen feltűnhet az is, hogy Picquart az igazságért folytatott elkeseredett küzdelme erősen rímel a rendező évtizedek óta húzódó rendőrségi ügyére: az újabb letartóztatástól félő, ezért a velencei premieren meg sem jelenő Polanski mintha azt üzenné, kerül bármibe is, az igazság végül győzni fog. Az An Officer and a Spy a jól felépített forgatókönyv és a példás színészvezetés ellenére sem remekmű, mely a sokszor kellemetlenül avítt képi megoldásainak köszönhető. Polanski régi vágású formanyelven mesél, amivel önmagában nem lenne gond, ám számtalan olyan vágást, áttűnést, montázst és flashbacket használ, melyek a Hallmarkon futó TV-filmek hangulatát idézik. A kissé steril, ingerszegény plánozás így hiába szolgálná a háttérbe húzódva a jól felépített fordulatokkal teli történetet, ezek a bántóan avas vizuális fortélyok aláássák az élményt. A játékidő első óráját így nem könnyű végigülni, ám Polanski zsenijét dicséri, hogy a film a végére képes visszahozni a nézőt és egy szebb napokat látott rendező metszően aktuális, meglepő alkotásaként állt helyt az idei versenyprogramban.

dráma | thriller | történelmi

Az 1894-ben Franciaországban kezdődött, hamis bizonyítékok által konstruált, hazaárulással (kémkedés) vádolt Alfred Dreyfus elleni per története. Az ügy hullámai... több»

Citizen K

Ha mélyreható, oknyomozói igényű dokumentumfilmre vágyunk, továbbra is Alex Gibney a legjobb választás. A WikiLeaks-botrányról szóló We Steal Secrets, a Szcientológia, avagy a hit börtöne és az Oscar-díjat érő Taxi to the Dark Side után Gibney ezúttal Vlagyimir Putyin Oroszországát vizsgálja, méghozzá egy bukott, hazájából kitaszított oligarcha, Mihail Boriszovics Hodorkovszkij történetén keresztül. A Citizen K a Szovjetunió összeomlásától indulva mutatja be, mi történt az orosz társadalomban a rendszerváltást követően, hogyan nem tudott mit kezdeni a társadalom a hirtelen jött kapitalizmussal, és hogyan termelődtek ki azok az oligarchák, akik aztán később, ha csak közvetve is, de hozzájárultak a mostani politikai rezsim megszilárdulásához. Szó esik az állami média által sugárzott propagandáról, a kegyetlen megtorlásokról, hatalmi machinációkról, miközben Gibney arra keresi a választ, hogyan maradhat hatalmon egy olyan rendszer, amely sokszor egyértelműen diktatórikus természetű eszközökkel dolgozik, mi az oka annak, hogy az ellenzéki tüntetések nem tudják elérni a kritikus tömeget, és hogyan nyerhet meg Putyin nagy fölénnyel minden parlamenti választást. A Citizen K az orosz viszonyokról nem fog sok újat mondani azoknak, akik látták a magyar sajtó hasonló témájú videóanyagait, azonban Hodorkovszkij karaktere, akinek narrációja szolgál egyébként a film fő vezérfonalaként, rendkívül sokat tesz hozzá az egyébként szokás szerint profi oknyomozáson alapuló, koherens műhöz. Az egykor szoros politikai kapcsolatokkal rendelkező, ám mostanra kegyvesztett milliárdos története rengeteget mesél a Putyin rezsim természetéről, Gibney viszont nem emeli őt magányos hőssé, a műfajtól elvárható objektivitással kezeli a figurát, aki gyakorlatilag egyszerre egyfajta megalapozója és áldozata a rendszernek. A Citizen K rendkívül aktuális, elemi erejű dokumentumfilm, melyből, ha jól figyelünk, akár sokkoló párhuzamokat is kiolvashatunk...

Adults in the Room

Az emblematikus görög rendező, Costa-Gavras nyolcvanhat évesen készítette el legújabb filmjét, mely a 2015-ös görög belpolitikai válságról, Alexis Tsipras kormányzásáról és az EU-val folytatott harcáról szól. A történet főhőse a fél évig hivatalban lévő pénzügyminiszter, Yanis Varoufakis (Christos Loulis kiváló választás volt a szerepre), akinek feltett szándéka, hogy az eredetileg szélsőbalként induló kormány tagjaként megpróbálja rendezni az elődei által felhalmozott gigantikus mértékű államadósságot és azon dolgozzon, hogy az ország az eurózónában maradhasson. A vállaltan egyoldalú, sokszor már-már a balos propaganda határát súroló Adults in the Room lényegében egy tárgyalótermi dráma – road movie hibrid: a kétórás filmidő alatt Varoufakis Franciaországba, Nagy-Britanniába, Németországba, valamint az Európai Unió összes fontosabb intézményébe ellátogat, hogy a lehető legkedvezőbb megoldást harcolja ki Görögország számára. A film szatirikus stílusban ábrázolja Francois Hollande-ot, Emmanuelle Macront (akinek szerepére kiváló színészt sikerült választani), Jean-Claude Junckert és Angela Merkelt, valamint a teljes EU-s vezetést is, illetve erős kontrasztba állítja velük a laza, hátizsákkal, kitűrt ingben, nyakkendő nélkül a tárgyalásokra érkező, sajátos tárgyalástechnikát alkalmazó Varoufakist, aki már-már népmesei hősként küzd az Európai Unió bürokráciája és gőgös, elitista attitűdje, valamint a gazdag országok vezetőinek arroganciája ellen. Az Adults in the Room legnagyobb hibája a végletekig elfogult hangvétel (a film a pénzügyminiszter könyvének adaptációja, így az objektivitás teljes hiányán nem igazán lehet csodálkozni), ám ha nem elsősorban kordokumentumként, hanem politikai szatíraként nézzük, egészen szórakoztatóvá válik, ráadásul a meglepően kreatív képi megoldások, a pazar operatőri munka és a nagyobb szerepekben remekül játszó színészek is sokat hozzátesznek az élményhez. És bár összességében nem lehet objektivitással vádolni a filmet, azért az Európai Unió politikai attitűdje sokszor hitelesen köszön vissza az ironikus jelenetekből.

NA Adults in the Room  (2019)

dráma | életrajzi

Drámai beszámoló Görögország 2015-ös gazdasági krízishelyzetéről. több»

Wasp Network

Vannak rendezők, akik évek óta nem rukkoltak elő igazán maradandó filmekkel, mégis valahogy minden évben ott tanyáznak az A-kategóriás fesztiválok versenyprogramjában. Olivier Assayas is ilyen, aki ezúttal mintha Martin Scorsesétől megihletődve egy megtörtént eseményeken alapuló, szerteágazó, csavaros politikai krimi-gengszterfilmet szeretett volna készíteni a kilencvenes évek kubai-amerikai konfliktusáról egy szakadár Castro-ellenes félkatonai alakulat történetét bemutatva. A Wasp Networktől a hamisítatlan ’90-es évek hangulatot nem szabad elvitatni, mely lényegében a film egyetlen igazi erénye. Assayas biztosan sokat nézte az akkor már a kiégés jeleit mutató Hollywood fordulatos, kimódolt, az akadémiai manírokból táplálkozó, de az akkoriban elterjedő vágási és digitális utómunka-technikákkal ismerkedő hollywoodi mainstream alkotásokat. A Wasp Network-ben használt inzertek, a semmiből előkerülő narrátor által B-akciófilmekre hajazó stílusban, lendületes vágásokkal dolgozó intermezzók, a plánozás és a képek hangulata mind-mind mintha csak a ’90-es évek elejéről érkeztek volna, ami jót tesz a filmnek. Ezeken a frappáns megoldásokon, valamint a kivétel nélkül remekül játszó színészeken kívül azonban túl sok értékelhető pontja nincs ennek a kusza, sehova sem tartó, rossz ritmusú politikai felhangú drámának. Assayas érezhetően jól ismerte a történet minden apró elemét, azonban ezt a tudást nem tudja egy koherens narratívába összedolgozni, így az állandó időugrások, a félbehagyott jelenetek és a sokszor a semmibe vezető szálak szinte teljesen tönkrevágják az élményt, és sajnos az első óra végénél, ha nem is távozunk a teremből, de gondolatban biztosan elengedjük a kubai szakadárok egyébként érdekes, számtalan lehetőséget magában rejtő történetét.

76. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, 1–4. nap, Velence, 2019. augusztus 28–31.

(Varga Ákos)