2019.09.10   szerző: hp   hozzászólások: 0

Az idei Velencei Filmfesztivál programjában (is) jól megfértek egymás mellett a nagyszabású hollywoodi sikervárományosok (Ad Astra, Joker), a személyes hangvételű drámák (Marriage Story, The End of Love, Sole) és a társadalmi-politikai mondanivalóval bíró alkotások. Utóbbiak igencsak széles skálán mozogtak: a 76. alkalommal megrendezett mustrán érkezett igazságdráma a Fülöp-szigetekről, Roman Polanski több szempontból is aktuális politikai parabolával szállt versenybe, de láthattunk dokumentumfilmet az orosz oligarchákról, szatirikus road movie-t a görög válságról és ambiciózus portréfilmet a ’90-es évek Fidel Castro-ellenes mozgalmairól.

Ítélni és ítéltetni – Az igazságkeresés filmjei a 76. Velencei Filmfesztiválon

Verdict

Raymund Ribay Gutierrez kőkemény kisrealista szociodrámája a rendkívüli első jelenettől kezdve a fülöp-szigeteki hétköznapi pokol legbelső bugyraiba dobja be a nézőt, ahonnan két órán keresztül egy jobb élet reményének szikrája sem csillan fel. A végig idegesen remegő, sok svenkkel operáló, az események sűrűjéből tudósító kézikamerával felvett Verdict a családon belüli erőszakot tematizálja. A főhősnőt, Joyt (Max Eigenmann) és lányát, Angelt (Jordhen Suan) a kezdő, megrendítő erejű képsorokban brutálisan bántalmazza a drogfüggő, alvilági ügyekben utazó apuka, Dante (Kristoffer King). A láthatóan nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedő nő vérző fejű kislányával azonnal a rendőrségre siet, ahonnan egy gyötrelmes útra indulnak a bürökrácia sötét útvesztőjében: anya, lánya és a közben bilincsre vert édesapa állami szervtől állami szervig hánykolódnak, a néző pedig fokozatosan szembesül a jogalkotás és az államapparátus lélektelenségével, elszemélytelenedett attitűdjével. A Verdict kb. a játékidő felénél tárgyalótermi drámába fordul át, remekül megírt, gyorsan pergő párbeszédeken keresztül ismerjük meg egy ilyen ügy minden részletét. A konzekvensen végigvitt formanyelvnek és a színészeknek hála a film egy pillanatra sem ül le, és bár nem reformálja meg sem a kisrealista dráma, sem a tárgyalótermi dráma műfaját, sikeresen dob be egy olyan világba, ahol a bűn a legszürkébb hétköznapok része, és ahol sem az anyák, sem a gyermekek nem érezhetik magukat biztonságban.

An Officer and a Spy

Roman Polanski új filmje hamisítatlan politikai parabola: Alfred Dreyfus 1894-es meghurcoltatásáról szól, akit a francia hadsereg kémkedéssel vádol meg. Azonban amikor Georges Picquart, Dreyfus egyik bajtársa veszi át a francia katonai hírszerzés vezetését, hamar kiderül, hogy Dreyfust koholt vádak alapján száműzték és talán jogtalanul tölti börtönbüntetését a hírhedt Ördög-szigeten. Picquart nyomozásba kezd, ám rövid időn belül szembetalálja magát a francia államapparátus szöveteiben lappangó korrupcióval és az évtizedek óta hatalmon lévő katonai attasék visszaéléseivel. Az An Officer and a Spy (eredeti címe J’Accuse, azaz ’Vádolom’, utalva Émile Zola híres nyílt levelére) így Picquart (Jean Dujardin) igazságért folytatott elkeseredett harcáról szól, ahogy a ranglétrán egyre feljebb trónoló közjogi méltóságokat próbálja meggyőzni, nyissák újra a szerinte ártatlan Dreyfus ügyét. Polanski filmje elsősorban aktuálpolitikai áthallásai miatt izgalmas: a korrupció, a pozícióféltés, a haveri alapon működő egyezkedés, a hatalommal való visszaélés és az, hogy egy rangos állami szerv képtelen beismerni a hibáit, inkább továbbiakkal igyekszik elkenni az igazságot mind-mind ismerősek azoknak, akik manapság politikával kapcsolatos híreket fogyasztanak. A veterán rendező fokozatosan vezet be minket ebbe a látszólag patinás, a becsületesség látszatára már-már kínosan ügyelő, ám a felszín alatt nagyon is romlott és kifordított szabályrendszer szerint működő világba, ahol már felüti a fejét az antiszemitizmus és a gyilkos természetű propaganda is, pedig hol vagyunk még a szintén az impozáns külsőségek mögött megbúvó romlottságot tematizáló Napszálltától, melynek története 1913-ban játszódik. A parabola-jellegen túl könnyen feltűnhet az is, hogy Picquart az igazságért folytatott elkeseredett küzdelme erősen rímel a rendező évtizedek óta húzódó rendőrségi ügyére: az újabb letartóztatástól félő, ezért a velencei premieren meg sem jelenő Polanski mintha azt üzenné, kerül bármibe is, az igazság végül győzni fog. Az An Officer and a Spy a jól felépített forgatókönyv és a példás színészvezetés ellenére sem remekmű, mely a sokszor kellemetlenül avítt képi megoldásainak köszönhető. Polanski régi vágású formanyelven mesél, amivel önmagában nem lenne gond, ám számtalan olyan vágást, áttűnést, montázst és flashbacket használ, melyek a Hallmarkon futó TV-filmek hangulatát idézik. A kissé steril, ingerszegény plánozás így hiába szolgálná a háttérbe húzódva a jól felépített fordulatokkal teli történetet, ezek a bántóan avas vizuális fortélyok aláássák az élményt. A játékidő első óráját így nem könnyű végigülni, ám Polanski zsenijét dicséri, hogy a film a végére képes visszahozni a nézőt és egy szebb napokat látott rendező metszően aktuális, meglepő alkotásaként állt helyt az idei versenyprogramban.

dráma | thriller | történelmi

Az 1894-ben Franciaországban kezdődött, hamis bizonyítékok által konstruált, hazaárulással (kémkedés) vádolt Alfred Dreyfus elleni per története. Az ügy hullámai... több»

Citizen K

Ha mélyreható, oknyomozói igényű dokumentumfilmre vágyunk, továbbra is Alex Gibney a legjobb választás. A WikiLeaks-botrányról szóló We Steal Secrets, a Szcientológia, avagy a hit börtöne és az Oscar-díjat érő Taxi to the Dark Side után Gibney ezúttal Vlagyimir Putyin Oroszországát vizsgálja, méghozzá egy bukott, hazájából kitaszított oligarcha, Mihail Boriszovics Hodorkovszkij történetén keresztül. A Citizen K a Szovjetunió összeomlásától indulva mutatja be, mi történt az orosz társadalomban a rendszerváltást követően, hogyan nem tudott mit kezdeni a társadalom a hirtelen jött kapitalizmussal, és hogyan termelődtek ki azok az oligarchák, akik aztán később, ha csak közvetve is, de hozzájárultak a mostani politikai rezsim megszilárdulásához. Szó esik az állami média által sugárzott propagandáról, a kegyetlen megtorlásokról, hatalmi machinációkról, miközben Gibney arra keresi a választ, hogyan maradhat hatalmon egy olyan rendszer, amely sokszor egyértelműen diktatórikus természetű eszközökkel dolgozik, mi az oka annak, hogy az ellenzéki tüntetések nem tudják elérni a kritikus tömeget, és hogyan nyerhet meg Putyin nagy fölénnyel minden parlamenti választást. A Citizen K az orosz viszonyokról nem fog sok újat mondani azoknak, akik látták a magyar sajtó hasonló témájú videóanyagait, azonban Hodorkovszkij karaktere, akinek narrációja szolgál egyébként a film fő vezérfonalaként, rendkívül sokat tesz hozzá az egyébként szokás szerint profi oknyomozáson alapuló, koherens műhöz. Az egykor szoros politikai kapcsolatokkal rendelkező, ám mostanra kegyvesztett milliárdos története rengeteget mesél a Putyin rezsim természetéről, Gibney viszont nem emeli őt magányos hőssé, a műfajtól elvárható objektivitással kezeli a figurát, aki gyakorlatilag egyszerre egyfajta megalapozója és áldozata a rendszernek. A Citizen K rendkívül aktuális, elemi erejű dokumentumfilm, melyből, ha jól figyelünk, akár sokkoló párhuzamokat is kiolvashatunk...

Adults in the Room

Az emblematikus görög rendező, Costa-Gavras nyolcvanhat évesen készítette el legújabb filmjét, mely a 2015-ös görög belpolitikai válságról, Alexis Tsipras kormányzásáról és az EU-val folytatott harcáról szól. A történet főhőse a fél évig hivatalban lévő pénzügyminiszter, Yanis Varoufakis (Christos Loulis kiváló választás volt a szerepre), akinek feltett szándéka, hogy az eredetileg szélsőbalként induló kormány tagjaként megpróbálja rendezni az elődei által felhalmozott gigantikus mértékű államadósságot és azon dolgozzon, hogy az ország az eurózónában maradhasson. A vállaltan egyoldalú, sokszor már-már a balos propaganda határát súroló Adults in the Room lényegében egy tárgyalótermi dráma – road movie hibrid: a kétórás filmidő alatt Varoufakis Franciaországba, Nagy-Britanniába, Németországba, valamint az Európai Unió összes fontosabb intézményébe ellátogat, hogy a lehető legkedvezőbb megoldást harcolja ki Görögország számára. A film szatirikus stílusban ábrázolja Francois Hollande-ot, Emmanuelle Macront (akinek szerepére kiváló színészt sikerült választani), Jean-Claude Junckert és Angela Merkelt, valamint a teljes EU-s vezetést is, illetve erős kontrasztba állítja velük a laza, hátizsákkal, kitűrt ingben, nyakkendő nélkül a tárgyalásokra érkező, sajátos tárgyalástechnikát alkalmazó Varoufakist, aki már-már népmesei hősként küzd az Európai Unió bürokráciája és gőgös, elitista attitűdje, valamint a gazdag országok vezetőinek arroganciája ellen. Az Adults in the Room legnagyobb hibája a végletekig elfogult hangvétel (a film a pénzügyminiszter könyvének adaptációja, így az objektivitás teljes hiányán nem igazán lehet csodálkozni), ám ha nem elsősorban kordokumentumként, hanem politikai szatíraként nézzük, egészen szórakoztatóvá válik, ráadásul a meglepően kreatív képi megoldások, a pazar operatőri munka és a nagyobb szerepekben remekül játszó színészek is sokat hozzátesznek az élményhez. És bár összességében nem lehet objektivitással vádolni a filmet, azért az Európai Unió politikai attitűdje sokszor hitelesen köszön vissza az ironikus jelenetekből.

Wasp Network

Vannak rendezők, akik évek óta nem rukkoltak elő igazán maradandó filmekkel, mégis valahogy minden évben ott tanyáznak az A-kategóriás fesztiválok versenyprogramjában. Olivier Assayas is ilyen, aki ezúttal mintha Martin Scorsesétől megihletődve egy megtörtént eseményeken alapuló, szerteágazó, csavaros politikai krimi-gengszterfilmet szeretett volna készíteni a kilencvenes évek kubai-amerikai konfliktusáról egy szakadár Castro-ellenes félkatonai alakulat történetét bemutatva. A Wasp Networktől a hamisítatlan ’90-es évek hangulatot nem szabad elvitatni, mely lényegében a film egyetlen igazi erénye. Assayas biztosan sokat nézte az akkor már a kiégés jeleit mutató Hollywood fordulatos, kimódolt, az akadémiai manírokból táplálkozó, de az akkoriban elterjedő vágási és digitális utómunka-technikákkal ismerkedő hollywoodi mainstream alkotásokat. A Wasp Network-ben használt inzertek, a semmiből előkerülő narrátor által B-akciófilmekre hajazó stílusban, lendületes vágásokkal dolgozó intermezzók, a plánozás és a képek hangulata mind-mind mintha csak a ’90-es évek elejéről érkeztek volna, ami jót tesz a filmnek. Ezeken a frappáns megoldásokon, valamint a kivétel nélkül remekül játszó színészeken kívül azonban túl sok értékelhető pontja nincs ennek a kusza, sehova sem tartó, rossz ritmusú politikai felhangú drámának. Assayas érezhetően jól ismerte a történet minden apró elemét, azonban ezt a tudást nem tudja egy koherens narratívába összedolgozni, így az állandó időugrások, a félbehagyott jelenetek és a sokszor a semmibe vezető szálak szinte teljesen tönkrevágják az élményt, és sajnos az első óra végénél, ha nem is távozunk a teremből, de gondolatban biztosan elengedjük a kubai szakadárok egyébként érdekes, számtalan lehetőséget magában rejtő történetét.

76. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, 1–4. nap, Velence, 2019. augusztus 28–31.

(Varga Ákos)