Az Amerikai pite annak idején hatalmas újítást hozott a tini-vígjátékok világába. Egy merész, vicces trilógia született, amely mára klasszikussá vált, karaktereivel együtt. (Sean William Scott játszhat bármilyen szerepet, de örökre Stifler marad, ahogy Jason Biggs is mindig „az a b*szott pite” marad, ahogy a Jay és Néma Bob filmben is utalnak rá.) Sajnos az idő előrehaladtával a széria nevével eladtak egy rakás ZS-kategóriás folytatást, teljesen kiherélve az eredeti trilógia örökségét. Éppen ezért A találkozó olyan volt, mint egy falat kenyér – visszahozta az eredeti szereplőket és helyretette a korábbi baklövéseket. Nem egy tipikus folytatás, nem próbálja megbolygatni az előző részeket, hanem inkább megkoronázza azt, amiért az első három filmet szerettük. Eltelt 13 év, és ezt a film tökéletesen kihasználja: dolgozik a nosztalgiafaktor, miközben látjuk, hogyan múlt el az idő a karakterek felett. Külön dicséret jár az alkotóknak, hogy még a legapróbb mellékszereplőket is visszahozták, így teljes lett az összkép. A film ügyesen egyensúlyoz az Amerikai pite szériára jellemző abszurd helyzetek (például a bőrtangás jelenet a tetőn), a felnőttkor kihívásai (Stifler munkája), és egy enyhébb drámai szál között (Jim apjának története). Összességében az egyik legjobb Amerikai pite film lett, amely méltó tisztelgés a rajongók előtt. Imádtam!
Az Amerikai pite annak idején hatalmas újítást hozott a tini-vígjátékok világába. Egy merész, vicces trilógia született, amely mára klasszikussá vált, karaktereivel együtt. (Sean William Scott játszhat bármilyen szerepet, de örökre Stifler marad, ahogy Jason Biggs is mindig „az a b*szott pite” marad, ahogy a Jay és Néma Bob filmben is utalnak rá.) Sajnos az idő előrehaladtával a széria nevével eladtak egy rakás ZS-kategóriás folytatást, teljesen kiherélve az eredeti trilógia örökségét. Éppen ezért A találkozó olyan volt, mint egy falat kenyér – visszahozta az eredeti szereplőket és helyretette a korábbi baklövéseket. Nem egy tipikus folytatás, nem próbálja megbolygatni az előző részeket, hanem inkább megkoronázza azt, amiért az első három filmet szerettük. Eltelt 13 év, és ezt a film tökéletesen kihasználja: dolgozik a nosztalgiafaktor, miközben látjuk, hogyan múlt el az idő a karakterek felett. Külön dicséret jár az alkotóknak, hogy még a legapróbb mellékszereplőket is visszahozták, így teljes lett az összkép. A film ügyesen egyensúlyoz az Amerikai pite szériára jellemző abszurd helyzetek (például a bőrtangás jelenet a tetőn), a felnőttkor kihívásai (Stifler munkája), és egy enyhébb drámai szál között (Jim apjának története). Összességében az egyik legjobb Amerikai pite film lett, amely méltó tisztelgés a rajongók előtt. Imádtam!