Sajnálatos módon nem lehet maradéktalanul egységesnek tekinteni – főleg erkölcsi szempontból – eme rendkívüli drámai felütéssel operáló filmet. Ez a tény igazán jelentős határvonalat húz abban a tekintetben hogy minden értelemben mérföldkőnek lehessen tekinteni.
A 21. század elején láthatóan a végletekig felfokozódott a közösségi morál általános erodálódása. Az atomizálódott társadalomban még jelen lévő érzelmileg szegregált emberek rendszerint hiába keresik a kapcsolatokat társaikkal, immáron sem a közös nyelv, sem a szándék nincsen meg. A legkisebb erőhatás irányában, a legkönnyebb módon és erőtlenül mozgó embertömeg csak a külső hatásoknak és az ösztönök delejes erőhatásainak engedelmeskedve kullog legtöbbször céltalanul. A bohóc figurája immáron nem egy társadalmi szerep, hanem inkább lélektani jelenség, a lejtmenet végső stádiumának szimbóluma. Talán nem járunk messze a valóságtól, ha a depresszió pszichés folyamatának bizonyos stádiumait láthatjuk megnyilvánulni a bohóc karakterének „személyiségfejlődésében”. Ám nem mehet el a néző amellett a jelzésértékű mozzanat mellett, hogy jelen esetben egy végletekig kiélezett belső frusztráció hatására súlyos melankóliába csapás helyett egy erőszakkal teli állapot veszi kezdetét. Nem megkerülhető módon láthatóvá válik a kollektív pszichének az individuumokig összefonódó öngerjesztő hatása. Ez az a furcsa érzelmi kilengése a filmnek, amely kissé disszonánssá teszi az egész történet kifutását. Ugyanis furcsa módon az indulat eszkalálódásában sajnos semmilyen távoli cél nem fedezhető fel, csupán az anarchia. Meglehetősen sekélyessé tenné a történetet – az elmesélés szempontjából korai történések valódi, eksztatikus voltát figyelembe véve –, ha megoldásként az említett káosz jellegű állapotot kapná a néző. Ezzel különösebbet nem lehet kezdeni.
Némi kitekintés a szereposztást illetően: Joaquin Phoenix- et az elsők között láthattuk a Gladiátorban, mondhatni hamvas ifjú korában. És szó mi szó, majdhogynem kezdő színészként milyen frenetikusat nyújtott. Sok-sok évvel később eme kissé letargikus darabban újra feltűnik csodálatos tehetségével. Összességében egy nagyon megrázó filmről van szó, melynek emberi történései nagyon megérinthetik a nézőt. És pluszban egy cseresznye a tejszínhab tetején még: Robert de Niro szerepvállalása a televíziós karakter képében. Mondhatni szintén eposzi. Aki még nem látta, és hajlamos a gyors hangulatváltozásra, annak ködös őszi estéken semmiképp nem ajánlott a megtekintése.
Sajnálatos módon nem lehet maradéktalanul egységesnek tekinteni – főleg erkölcsi szempontból – eme rendkívüli drámai felütéssel operáló filmet. Ez a tény igazán jelentős határvonalat húz abban a tekintetben hogy minden értelemben mérföldkőnek lehessen tekinteni.
A 21. század elején láthatóan a végletekig felfokozódott a közösségi morál általános erodálódása. Az atomizálódott társadalomban még jelen lévő érzelmileg szegregált emberek rendszerint hiába keresik a kapcsolatokat társaikkal, immáron sem a közös nyelv, sem a szándék nincsen meg. A legkisebb erőhatás irányában, a legkönnyebb módon és erőtlenül mozgó embertömeg csak a külső hatásoknak és az ösztönök delejes erőhatásainak engedelmeskedve kullog legtöbbször céltalanul. A bohóc figurája immáron nem egy társadalmi szerep, hanem inkább lélektani jelenség, a lejtmenet végső stádiumának szimbóluma. Talán nem járunk messze a valóságtól, ha a depresszió pszichés folyamatának bizonyos stádiumait láthatjuk megnyilvánulni a bohóc karakterének „személyiségfejlődésében”. Ám nem mehet el a néző amellett a jelzésértékű mozzanat mellett, hogy jelen esetben egy végletekig kiélezett belső frusztráció hatására súlyos melankóliába csapás helyett egy erőszakkal teli állapot veszi kezdetét. Nem megkerülhető módon láthatóvá válik a kollektív pszichének az individuumokig összefonódó öngerjesztő hatása. Ez az a furcsa érzelmi kilengése a filmnek, amely kissé disszonánssá teszi az egész történet kifutását. Ugyanis furcsa módon az indulat eszkalálódásában sajnos semmilyen távoli cél nem fedezhető fel, csupán az anarchia. Meglehetősen sekélyessé tenné a történetet – az elmesélés szempontjából korai történések valódi, eksztatikus voltát figyelembe véve –, ha megoldásként az említett káosz jellegű állapotot kapná a néző. Ezzel különösebbet nem lehet kezdeni.
Némi kitekintés a szereposztást illetően: Joaquin Phoenix- et az elsők között láthattuk a Gladiátorban, mondhatni hamvas ifjú korában. És szó mi szó, majdhogynem kezdő színészként milyen frenetikusat nyújtott. Sok-sok évvel később eme kissé letargikus darabban újra feltűnik csodálatos tehetségével. Összességében egy nagyon megrázó filmről van szó, melynek emberi történései nagyon megérinthetik a nézőt. És pluszban egy cseresznye a tejszínhab tetején még: Robert de Niro szerepvállalása a televíziós karakter képében. Mondhatni szintén eposzi. Aki még nem látta, és hajlamos a gyors hangulatváltozásra, annak ködös őszi estéken semmiképp nem ajánlott a megtekintése.