Hogyan lehet humora egy olyan mozinak, amelyben a filmvilág legmarkánsabban semmitmondó, az árnyékban elveszni látszódó – legalábbis ennek az attitűdjét felvonultató – figura a főszereplője és a rendezője (gyakran az írója is) az alkotásnak? Ez előtte Buster Keatonnal fordult elő. Meglehetősen visszás emlékek fűződnek ezen filmekhez, és a tapasztalat is azt mutatja, hogy az egyszemélyes alkotógárda úgymond nem kifejezetten a briliáns képi megjelenítések tárházát szüli meg. Persze nem utolsósorban kijelenthető az is, hogy a stílusában partvonalra sodort művek azért mindenképp rejtenek – ha nem is a széles nézőközönség számára is – valamiféle megelégedettséget [?], hogy nem a szokásos képi világot, filmes eszközöket kapják vissza. [?]
Afelől nem is lehet kétségünk, hogy az Annie Hallban mindez megjelenik. Szokásostól eltérő felütések, számos, a nézőkhöz kiszóló monológ és jellegzetes, pikírt párbeszédek fémjelzik a rendező világát – és azokét, akik már a jó néhány évtized alatt hozzáedződtek. Ha azt mondjuk, hogy a történet (ha ugyan van) a mindennapok kibeszéletlen bosszúságairól, a ki nem mondott apró humorról, az össztársadalmi életérzés fenomenális érzékenységű leírásáról van szó, akkor nem sokat mondtunk az egészről. Ha a néző eltekint a modern filmes éra elfajulásától – minden értelemben –, akkor igazán kellemes kikapcsolódásban lehet része Woody Allen eme korai művét látva. A konvenciómentesség filmes tanfolyama, hogy a berögzült, értelmetlen gesztusok mögött – vagy azokat felfedve – milyen szofisztikált nevetséges helyzetek bomlanak ki. A kor nem számít – pontosabban nem repül el minden felett, tehát maradnak örök értékek – ezen a trenden belül is. Szó, ami szó, jó szívvel ajánlott többször megtekintésre is. Folytatása nem lehetséges, sem remake-je, de ezt az idő lassan bebizonyította.
Hogyan lehet humora egy olyan mozinak, amelyben a filmvilág legmarkánsabban semmitmondó, az árnyékban elveszni látszódó – legalábbis ennek az attitűdjét felvonultató – figura a főszereplője és a rendezője (gyakran az írója is) az alkotásnak? Ez előtte Buster Keatonnal fordult elő. Meglehetősen visszás emlékek fűződnek ezen filmekhez, és a tapasztalat is azt mutatja, hogy az egyszemélyes alkotógárda úgymond nem kifejezetten a briliáns képi megjelenítések tárházát szüli meg. Persze nem utolsósorban kijelenthető az is, hogy a stílusában partvonalra sodort művek azért mindenképp rejtenek – ha nem is a széles nézőközönség számára is – valamiféle megelégedettséget [?], hogy nem a szokásos képi világot, filmes eszközöket kapják vissza. [?]
Afelől nem is lehet kétségünk, hogy az Annie Hallban mindez megjelenik. Szokásostól eltérő felütések, számos, a nézőkhöz kiszóló monológ és jellegzetes, pikírt párbeszédek fémjelzik a rendező világát – és azokét, akik már a jó néhány évtized alatt hozzáedződtek. Ha azt mondjuk, hogy a történet (ha ugyan van) a mindennapok kibeszéletlen bosszúságairól, a ki nem mondott apró humorról, az össztársadalmi életérzés fenomenális érzékenységű leírásáról van szó, akkor nem sokat mondtunk az egészről. Ha a néző eltekint a modern filmes éra elfajulásától – minden értelemben –, akkor igazán kellemes kikapcsolódásban lehet része Woody Allen eme korai művét látva. A konvenciómentesség filmes tanfolyama, hogy a berögzült, értelmetlen gesztusok mögött – vagy azokat felfedve – milyen szofisztikált nevetséges helyzetek bomlanak ki. A kor nem számít – pontosabban nem repül el minden felett, tehát maradnak örök értékek – ezen a trenden belül is. Szó, ami szó, jó szívvel ajánlott többször megtekintésre is. Folytatása nem lehetséges, sem remake-je, de ezt az idő lassan bebizonyította.