Veszett a világ

Hogyan írjunk filmajánlót David Lynch-hez? A rendező eléggé magányos harcos volt mindig is a filmművészetben (ráadásul nála lehet is használni a művészet kifejezést), és most már sok-sok évtized távlatában lehet az mondani, hogy az is maradt. Hát persze, hogyan is adná már fel a többnyire eléggé a valóságtól elrugaszkodott elképzeléseit ebben a műfajban, ha az első öt-tíz-tizenöt évet kibírta. Továbbá egy újabb feladat a nyereményjáték résztvevőinek: hogyan sikerült producereket szereznie filmjeihez, illetve leszerződnie különböző filmes stúdiókkal. Az életmű persze nagyon tartalmas, de tömérdek alkotással nem rendelkezik, így Lynch nyugodtan gyűjtögethetett a következő szemléletes filmeposzára, mert közönségcsalogató blockbuster egyikből sem lett.
Persze azért nem ennyire válságos a helyzet, különösen ezzel a mozival kapcsolatban. Kétségkívül az egyik legnézhetőbb moziélmény, összehasonlításképp a kezdeti darabokkal, mint például a Radírfej c. szürreális dráma, vagy a jóval későbbi Mulholland Drive. Az ilyen jellegű filmeket azért ül le megtekinteni a néző, tehát azért vág bele a tisztelt néző, hogy elmerüljön (este az álomban). Jó, tehát viccet félretéve, ha hallunk esetleg mástól róla, vagy elolvassuk a megfelelő plot jegyzeteket, és andalító logikai összefüggések után szeretnénk kutatni, amely megmozgatja a megfelelő szürkeállományt, rögvest belevethetjük magunkat.
Azt már a rögtön az elején leszögezhetjük, hogy kifejezetten nem is értelmi konstrukciót kell keresnünk, hanem lírai benyomásokat. A cselekmény látszólagos egymásutánisága inkább csak aláfestés, ugyanis a nagy egészhez a jelentősebb hányadot jórészt inkább a festői képi világ teszi hozzá. A dialógusok, a kameramozgás palettaként állnak rendelkezésre, és a jellegzetesen szürreális tónusokat ki-ki a maga képzelete alapján viheti fel a vászonra.
Máskülönben igazán remek hangulatban lehet részünk a furcsa történet hányattatott sorsú szereplőinek kalandjait szemlélve. Szintén – mint általában – kitaszított, vagy törvényen kívüli emberekkel van dolgunk. Ehhez szorosan hozzátartoznak a neurózisos jellemek, az élénk hangulatingadozás vagy végletes apátia. Szerelmespár hőseink egy idő után a se veled, se nélküled címszó alatt szövik kapcsolatuk románcát. Miközben fesztelenül tépik az akácfa leveleit, hol megdöbbenve, máskor unottan veszik tudomásul, épp kivel hozza őket össze a sors. És rendszerint nem a jó tündér kerül az útjukba, bár ez sem kizárt. Ám még mielőtt méltó jutalmukat átvehetnék, a veszett világ leggaládabb figurájába botlanak. A gonosz boszorkány Bobby Peru képében jelenik meg és sajnos mindkettejükön erőt vesz. Most már csak azon lehet szurkolni, hogy ép bőrrel átvészeljék a nem is annyira veszélytelen kalandot. Willem Dafoe sem ezelőtt, sem ezután sem volt ennyire félelmetes és hitvány módon elvetemült, mint ebben a darabban. Nem kicsit kellett kivetkőznie magából a sok-sok nagyszerű alakításra képes, nem eléggé méltatott színésznek, hogy hiteleset nyújtson. Az általa létrehozott karakter – ki tudja, hol fogant meg az ötlet – többnyire semmilyen emberi méltóságra, vagy annak látszatára sem alkalmas. Sokszor az a vicces benne, hogy bármennyire is alantas, a halál veszélyének és közelségének még a megfakult rezdülése sem érinti meg.
A történet befejezettnek tekinthető, második része elképzelhetetlen, de bizonyos alkotók számára lehetséges. Ha folytatódna a vásznon is túl, akkor Lula és párja, hát, nem tudni igazá,n hogy együtt érték volna meg az öreg korukat vagy sem. David Lynch epikus alkotása tehát nem a Die Hard sztorin szocializálódott generáció számára készült. Művészfilmesek számára vagy enyhén műkedvelő közönségnek ajánlott. Nem okoz rossz éjszakát, de mindenképpen maradandót hagy a nézőben.