A Távol a világtól volt a harmadik film a világvége-maratonomban, és talán ez volt az, amin a legtöbbet agyaltam közben. Számomra egy kifejezetten erős kritika a világ széthullásáról: arról, hogyan csúszhat ki minden az emberek kezei közül anélkül, hogy bárki pontosan értené, mi történik. Scott karaktere különösen megfogott — végtelenül okos, összefüggésekben gondolkodik, közben pedig ott van benne az a finom, lassú depresszió, amitől még emberibbé válik. A filmvégi monológja pedig összerendezte az addigi káoszt: hirtelen minden értelmet nyert. Ami igazán hátborzongató az egészben, hogy ez akár velünk is megtörténhetne — bármikor, bárhol. A karakterek szépen, tisztán rajzolódnak ki: ott az erősnek mutatkozó nő, az erősnek tűnő, de belül bizonytalan nő, az okos, túlélő típusú férfi, az életétől visszalépő, mindentől rettegő férfi, és persze az áldozat. A kislány alakját még most sem tudom hova tenni: talán arra utal, hogy hallgassunk az intuícióinkra, mert néha azok látják a legtisztábban a valóságot. Végig azt vártam, ki fog először kinek esni, és ki lesz az első áldozat. Pazar ötletnek tartom, hogy végül egy külső szereplő töltötte be ezt a helyet — mintha a film ezzel is azt üzente volna, hogy a veszély sosem ott érkezik, ahol számítanánk rá. És mégis, végig ott volt bennem a kérdés: mikor, és ki ellen fordul majd az a feszültség, ami lassan mindenkit áthat.
A Távol a világtól volt a harmadik film a világvége-maratonomban, és talán ez volt az, amin a legtöbbet agyaltam közben. Számomra egy kifejezetten erős kritika a világ széthullásáról: arról, hogyan csúszhat ki minden az emberek kezei közül anélkül, hogy bárki pontosan értené, mi történik. Scott karaktere különösen megfogott — végtelenül okos, összefüggésekben gondolkodik, közben pedig ott van benne az a finom, lassú depresszió, amitől még emberibbé válik. A filmvégi monológja pedig összerendezte az addigi káoszt: hirtelen minden értelmet nyert. Ami igazán hátborzongató az egészben, hogy ez akár velünk is megtörténhetne — bármikor, bárhol. A karakterek szépen, tisztán rajzolódnak ki: ott az erősnek mutatkozó nő, az erősnek tűnő, de belül bizonytalan nő, az okos, túlélő típusú férfi, az életétől visszalépő, mindentől rettegő férfi, és persze az áldozat. A kislány alakját még most sem tudom hova tenni: talán arra utal, hogy hallgassunk az intuícióinkra, mert néha azok látják a legtisztábban a valóságot. Végig azt vártam, ki fog először kinek esni, és ki lesz az első áldozat. Pazar ötletnek tartom, hogy végül egy külső szereplő töltötte be ezt a helyet — mintha a film ezzel is azt üzente volna, hogy a veszély sosem ott érkezik, ahol számítanánk rá. És mégis, végig ott volt bennem a kérdés: mikor, és ki ellen fordul majd az a feszültség, ami lassan mindenkit áthat.