Pásztorok

Csodálatos film. Érzelmi hullámvasút. Tanulságos, igazán emberi (állati). Az élet értelméről, a magányról és társról, szerelemről, barátokról, az ember viszonyáról az állatokkal, a természettel - filozofikus látásmóddal, lassan, szépen bemutatva, mintha mi is velük tartanánk. Megismerhető belőle a már sokat emlegetett globális felmelegedés következménye, a meglévő és megtartandó, de lassan ellehetetlenedő hagyományos vándorlásos állattartás és annak EU-s problémái. Mindez csodálatos operatőri munkával, jó rendezéssel, kitűnő zenével. Minden perce lenyűgöző, meg kéne néznie mindenkinek.

Fél órán keresztül érzed a levegőt, a szél súlyát, a fizikai fájdalmat – aztán beleolvad a tempóba, amit ha igazán befogadsz, simán eltelik a két óra. A robbanó szerelmi szál helyett inkább a szakmai küzdelem ragadott meg.

A szerelem és a nehéz fizikai munka között feszül a film legizgalmasabb dinamizmusa. A kémia a főszereplőkkel abszolút működik, még ha a romantika néhol klisésnek is tűnik. A vége meg elég atmoszferikus és érzékeny.

Ez egy lassú, gondolkodtató dráma, ami néha nehéz, de közben felszabadító is. A kamera kézműves módon dolgozik – minden mozdulatnak súlya van. Ha belefér az idődbe az ilyen típusú sztori, simán megéri ráülni.

Imádtam, hogy nem csak a bucolikus életet mutatja, hanem a hétköznapi küzdelmet – az Őrszolgálat kemény meló, fájdalommal és kudarcokkal. A tempó néhol lelassul, de pont ettől lesz hiteles és megnyugtató.

A film egyfajta lassú meditáció: nem pörög, inkább hagyja, hogy elgondolkodj az egyszerű élet értékén. A szereplők arca mesél – a napszemcsés bőr, a kéz, ami megmarkolja a juhtarhát. Ez az a típusú alkotás, amit utána napokig emészt az ember.

Tudom, ez nem egy film akcióval vagy nagy sztorihullámokkal, de a nyugalom, a természet közelsége, a szezonális ritmus ritka élmény. És azt hittem, sosem unom meg – de egyszer eléggé éreztem a hosszú etapokat.

A dokumentarista részletek – a juhokkal való interakció, a fáradt kézmozdulatok, a takarítás, a sheepdog körültáncolása – olyan hitelességet adnak, mintha ott élnél. Sophie Deraspe jól hasznája a valóságot a fikcióban.

Ez a film tényleg olyan, mintha személyesen sétálnál a provence-i hegyekben: lenyűgözően szép tájak, de mögötte érződik a fizikai megpróbáltatások valósága. A főszereplő belső átalakulása egyszerre elgondolkodtató és megható.

Csodás képek, hangulatos zene, de volt egy balanszbeli hiányérzet: a stáblistán egy kötetlen mennyei utazás szerepelt, de azért sok konfliktus és néha túl idealizált jelenet maradt ki. Ennek ellenére összességében erős dráma.

A főszereplő története nagyon kortárs: burnout-ból kiútkeresés, elvágyódás, új kezdet. Szép, hogy a film nem ítélkezik, csak hagyja, hogy elmerüljünk a természetes átalakulásban. Kicsit hiányoltam politikai és társadalmi mélységeket viszont.