Lélekzsinór

A film egy idős és egy fiatal háborús veterán megható és csodálatra méltó története, akik traumáikra, fizikai és érzelmi sérüléseikre a barátságukban és a legyezőhorgászatban találnak közös gyógyírt. Az elszigetelten, mentális problémákkal élő volt katonák gyógyulásának központi segítője egy önkéntes, fiatal könyvtáros, aki maga is szétszórt, szorongó életet él múltja miatt. Az old school-stílusú filmben régimódi a zene, kényelmes a tempó, a hangsúly az érzelmekre helyeződik. Van, akinek nehéz az élet, vannak sebek, amik sohasem gyógyulnak, de hát azért vagyunk, hogy a lehetetlennel is megbirkózzunk. A poszttraumás stressz szindróma egyik új terápiás lehetősége a legyezőhorgászat, létező és népszerű rehabilitációja a magányos csendben szenvedőknek. A „Lélekzsinór” ezt az üzenetet közvetíti egy különösen szépen fotózott, romantikus drámában. Annak ellenére, hogy a történet kiszámítható, nagyon élvezetes, hatásos, őszinte mese, és nem árulok el titkot, ha a végén talán gombócot érzel majd a torkodban.

Nem csak a túlértékeltsége miatt adtam rá két csillagot. Nekem valóban ennyire tetszett.

Ez nem közhely. Akár mentális, akár testi egészségről beszélünk. Ez fontos, nagyon fontos. Szeretem az emberi sorsokról szóló történeteket. Ezek megtekintése alatt az embernek alkalma nyílik kicsit magába tekinteni is. Brian Coxért azóta rajongok, amióta először láttam. Ugyancsak így vagyok a horgászattal is. Bár én nem legyeztem soha, de a lényeg soha nem is a fogás volt, hanem a nyugalom. Ezt hozta számomra a mozi is. Valahogy megnyugodtam a film végére, pedig zaklatottan ültem neki megnézni, miként a történet szereplői is zaklatottak voltak a történet elején.

Szerintem egy jó film, kemény dráma, viszont helyenként talán túlzásba viszi a tragédiát és hosszadalmas.