Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) (2018)

Nagyon vártam Schwechtje Mihály első nagyjátékfilmjét (valójában minden olyan rendezőnek várom a filmjét, aki korábban közreműködött a Terápiában), de a Remélem legközelebb… még ráadásul olyan témát is dolgoz fel, ami napjainkban igen aktuális, így különösen sokat vártam tőle. Iskolai zaklatás mindig is létezett: bántják a duci lányt, megalázzák a szemüveges srácot…a különbség csak annyi, hogy eddig legalább az arcát adta a zaklató a tettéhez (itt kell hozzátennem, hogy a zaklató is egy fél pillanat alatt válhat zaklatottá, ha mondjuk elválnak a szülei vagy csak tegyük fel, nem olyan menő butikokból öltözik, mint a többiek). Az internet világában már a nevedet sem kell adni egy-egy negatív kommenthez, egészen nyugodtan elrejtőzhetsz egy álnév, vagy az anonimitás mögé, egy pillanatnyi döntésen is múlhat, tönkreteszed-e egy ember életét vagy sem (a tinik pedig nem éppen arról híresek, hogy jól átrágnák a döntéseiket). Bár ez a probléma nem korlátozható le egy korosztályra, tény, hogy a tizenévesek vannak leginkább kitéve az online élet veszélyeinek. Pár évvel ezelőtt volt egy megdöbbentő filmélményem, ami hasonló témát dolgozott fel, egyszerű eszközökkel, nagyszerűen (Cyberbully). Schwechtje szintén nem szájbarágósan közelít a témához, hanem bemutatja azt egy teljesen hétköznapi történeten keresztül. Nagy-nagy előnye a filmnek, hogy remekül válogatta ki a szereplőket. Ahogyan ez mostanában lenni szokott, szintén az amatőrökön volt a hangsúly. Annak ellenére, hogy elpuffogtat pár nagy nevet, lásd Mácsai Pál, Schell Judit, de olyan kis szerepük van, hogy bőven hagynak teret a fiataloknak, s ez így van rendjén. Herr Szilvia egy szerethető Esztert hoz végig, egy külsőre kissé extrém (manga őrült) tinilány, a gondjai azonban semmiben sem különböznek egy átlagos tinédzserétől. Plátói szerelmet érez az éppen leköszönő angoltanára iránt, aztán egyszer ez a plátói rajongás (látszólag) valódivá válik…már amennyire valódinak lehet nevezni egy viszonyt, ami a laptopodon zajlik. Peti személyében pedig megkapjuk az önbizalom hiányos lúzer srácot, aki nem tesz mást, csak kihasznál egy helyzetet, ami a szeme előtt zajlik, annak érdekében, hogy még ha csak virtuálisan is, de egy lépéssel közelebb kerüljön a választott lány szívéhez. Kezdetben próbálkozik ő a hagyományos módszerekkel is: „menjünk fagyizni”, „sétáltassunk közösen kutyát”, de mikor látja, hogy ezekkel nem ér célba, rájön, hogy valami mást kell kitalálnia. Vajda Kristóf alakítása azért nagyszerű, mert remekül váltja ki a nézőből az érzelmi hullámvasutat: kezdetben szántam Petit, aztán elkezdtem sajnálni, majd drukkoltam neki, hogy összejöjjön, később nehezteltem rá (már csak azért is, ahogyan azzal a tündéri kiskutyával bánt), majd gyűlölni kezdtem, aztán ismét szántam… A történet szépen halad előre. Tetszik a két különböző nézőpont, amelyet nem meg-megszakítva, hanem egymás után bemutatva kapunk meg. Amíg Eszter szemszögéből látjuk a sztorit, nem is gondoljuk milyen nagy szerepe lesz majd Petinek a későbbiekben, úgy olvad bele a háttérbe, hogy észre sem vesszük (s ez az, amit a szerepe el is várt). Egyetlen negatívumot tudok felróni a remekül építkező filmnek: a hirtelen bekövetkező, s kissé túl gyorsan megszakított végkifejletet. Valahol ott ér véget a film, amikor a leginkább kíváncsiak lennénk a folytatásra, kicsit úgy érzem, megkaptuk a felvezetését annak, ahonnan a legfontosabb dolgok kezdődnének …mi lehet a megoldás, hogyan lehet egy ilyen helyzetet kezelni …persze itt kezdődne a tanmese is, és Schwechtje célja nem ez volt. Mégis emiatt kicsi hiányérzettel álltam fel a moziban a székből, továbbgondolkodásra azonban mindenképpen ösztönzött, úgyhogy ha ez volt a rendező célja, végülis elérte.

először is gratulálok Schwechtje Mihály rendezői bemutatkozásához, szerintem ezzel a filmmel le tudta tenni az erős alapokat, és kíváncsivá tett, mivel rukkol elő legközelebb. A film témája érdekes, aktuális és engem személy szerint meg tudott érinteni, csak attól tartok, sokkal kevesebben fognak rá jegyet váltani, mint kéne. Én mindenesetre megtettem, támogassátok a fiatal magyar filmeseket Ti is! :)

Súlyos dráma lett, és bár nem vagyok már tizenhat, nagyon igaznak érzem a film minden gesztusát. Rám nagy hatással volt, nem igazán jutottam szóhoz néhány jelenet láttán, a végén viszont, ha nem is mosollyal az arcomon (érteni fogjátok) de büszkeséggel jöttem ki a moziból, mert sajnáltam volna, ha lemaradok erről a produkcióról. Gratulálok az alkotóknak, megelőlegezem az öt csillagot.

Én csípek minden ilyen témát, szerintem fontos, hogy megpróbáljuk megérteni a fiatalokat. Ez a film egy jó kísérletet tesz arra, és van hozzá elég jó ahhoz, hogy ízlés kérdése legyen mindezt eldönteni.

Ritkán mondom ezt, de általában én a magyar gyártású filmektől nem sokat várok. Ez most nálam egészen betalált. Bár fenntartom azt az állításomat, hogy a magyar színészek közül még mindig túl kevesen vannak, akik nem valami teátrális alakítást hoznak egy filmben. De ettől függetlenül ez a sztori jól van összerakva, és szerintem már csak ezért érdemes megnézni.