Ulrich Seidl dokumentumfilm helyett ezúttal játékfilmmel sokkolta a nézőket. Csakhogy egy jó játékfilmhez – az én ízlésem szerint – kreatív történet is dukál, ami ebből az alkotásból hiányzott. Mindössze egy halovány karakterfejlődést tapasztalhatunk, hogy a léha életet élő, tehetetlen apját is lenyúló, lecsúszott énekesnek is van szíve, amikor a korábban elhanyagolt lányáról gondoskodni szeretne. Oké, mondhatjuk, hogy ez művészfilm, és nem célja a szórakoztatás, de az, hogy a film felében egy fókabőrbe öltözött fickó grasszál a ködös, téli tengerparton, nem gondolnám művészetnek.
Végig közel voltam hozzá, hogy leállítsam, de aztán csak végigment. Készüljetek gyakori kínos érzésre a film megtekintése közben. Mindennek ellenére azt kell mondanom, hogy jó volt. Még utána fogok olvasni kicsit, hogy másoknak mi jött le belőle, úgy látszik, ez az a film, amin utána még muszáj agyalni.
Nem kénnyen emészthető darab, szerintem nagyon meg "kell dolgozni" a filmélményért, de szerintem pont ettől lesz annyira maradandó a Rimini.