Hölgyem, Isten áldja!

A hozzászólás cselekményleírást tartalmazhat!

A régi, 1977-es eredeti változat is jó (még egy Oscart is hozott annak idején Richard Dreyfussnak), de az én személyes kedvencem mégis a Jeff Daniels–Patricia Heaton verzió, melyet 2004-ben rendezett meg Richard Benjamin. A sztori önmagában is vicces... Több: adott egy lakás, melyet két embernek is kiadnak: egy nőnek, aki kamasz lányát egyedül neveli, és egy férfinek, aki New Yorkban folytatná színészi karrierjét. Az egész mögött a nő élettársa áll, aki amellett, hogy elhagyja a nőt, még az addig közösen bérelt lakásukat is kiadja (ezzel részint kiszúr a nővel, részint extra pénzhez jut). A két becsapott ember így egymás mellé sodródik, mivel eldöntik: ha már így alakult, megosztják a lakást. Csakhogy az együttélés korántsem egyszerű: Elliot (Jeff Daniels) esténként gitározgat, hajnalban kántál, napközben meg egy színésztársával próbál. Paula sem egyszerű eset: állandó anyagi gondokkal küzd, és szinte mindenben peches. Egy ponton azonban mégis felismerik egymásban a sorstársat, és lassan-fokozatosan megkezdődik a közeledés is közöttük. Többször megnéztem, és engem mindig felvidított a rengeteg poén és a helyzetkomikum, ami szinte minden jelenetében érezhető. A színészi játékra sem lehet panaszunk: a két főszereplő, de főleg Jeff Daniels, egyszerűen sziporkázik. Ajánlom vígjáték-kedvelőknek és azoknak, akik igényesebb humorra vágynak, és nem érik be a manapság elterjedt, ócska tucat-vígjátékokkal, altesti poénokkal.

Vannak benne következetlenségek, úgyhogy semmiképp nem magasztalnám az egekig. A befejezése is szörnyen patetikus. És a legrosszabb talán a színészi játék az egészben.

Nem a legjobb romantikus komédia, de nem is a legrosszabb. Szerintem jól állt neki a kissé túl édesre vett befejezés.