Fehér zaj (2022)

Don DeLillónak, a kortárs amerikai irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjának fő műve az 1985-ben megjelent Fehér zaj, melyben egyebek mellett a fogyasztói lázban égő, félreinformáltságából eredően végtelenül paranoid, az összeesküvés-elméletek előtt boldogan behódoló, naiv társadalom kapja meg a magáét. DeLillo posztmodern stílusa többször is megkapta már a „megfilmesíthetetlen” plecsnit, és ez tetten érhető most is, hiszen az eredeti művet egy több részes sorozatba is nehéz lenne belepréselni. A halál, halálfélelem témakörét járja körbe szürreális történetbe csomagolva, megvizsgálva azt a lehető legtöbb nézőpontból, miközben társadalomkritikus felhangjai mögé bújtatva jó néhány műfaji elemet kombinál, olykor meghökkentő, néhol pedig egészen groteszk módon, Danny Elfman zseniális dallamaival megspékelve. Adam Driver lubickol a szerepében, ráadásul a többiek sem maradnak le mögötte sokkal. A remek alakítások, abszurd és groteszk története, valamint semmihez sem hasonlítható hangulata magasan kiemeli a tucatfilmek közül.

Leginkább szatíránk tudnám be kategorizálni, amiben inkább Adam Driver játékában fedeztem fel vígjátékra utaló elemeket. Illetve még a gyerekek is ügyesen lavíroztak a családi kép megformálásában. De nem igazán tudnék kiemelkedő momentumot megemlíteni, szerintem simán kihagyható, még egyszer biztosan nem nézném meg.

A 96. percig bírtam. Minden jelenete hazugság. Minden beállítás csak a saját giccses önámítás reklámozására való. A filmnek van mondandója, de az, mint a művészfilmeknél szokás, az átlagemberek számára felfoghatatlan. Azért nem 1 pontot adtam rá, mer... teljes kritika»

Kb. fél óra után leesett, a film címe a folyamatos emberi mormogásra utal, a sok ezernyi monológra, amit egyszerre hallhatsz, mondjuk piacon vagy mozi előterében, esetleg vészhelyzeti táborokban, ahol a „Halááááál váááár, a Haláááál! Fúúúúú!” Csak azoknak ajánlom a filmet, akik pont annyira tehetségtelenek és jómódban élő unatkozók, mint a regény írója/ film készítői. Esős délutánokra, de hát van ezernyi más film a Netflixen, ahol láttam. Sajnos az ilyen művészfilmek ritkán maradandó alkotások, ez a példány meg végkép nem az. A film végi táncbetét is csak a korszellemről tanúskodik, mostanában sikk a filmek végén az ilyesmi. De még ez a része is nagyon messze a van a jótól. Ha jót akartok látni, akkor nézzétek meg a Giri/Haji sorozat végét.

Öncélú, értelmetlen maszlag az egész, az író-rendező a szorongásait borítja a gyanútlan nézőre otromba módon. Gondolom „kultfilmnek” szánták (nem horror, vagy misztikus, független film-féle akar lenni), de nem intellektuális, nem szatirikus és nem humoros. Valószínűleg Wes Andreson (a Tenenbaum), Paul Thomas Anderson, Charlie Kaufman, Todd Solondz, esetleg Woody Allen némelyik filmjére szeretett volna hasonlítani, de nyomukba sem ér, sőt (pedig két Wes Anderson filmben is társ-forgatókönyvíró volt Baumbach). Az alig burkolt német-fóbia, és a 10. percben megjelenő Hitler meg már csak hab a tortán (ami már nagyon-nagyon unalmas, mint „örök téma”, persze ez még egy kisebb baj a filmmel). Adam Driver és Don Cheadle még ebben a rettenetben is jól játszik egyébként, de ez kevés ahhoz, hogy az ember végignézze, viszont csapda, mert végigszenvedtem, mert azt hittem, valami csak kisül belőle, ha már elvállalták a közreműködést, de nem. Ennél BÁRMILYEN otthoni tevékenység hasznosabb és élvezetesebb lehet. Vajon ez a forgatókönyv és film hogy ment át a „befektetőknél”?

Elkövettem azt a hibát, hogy nem néztem be a Mafabra, mielőtt elindítottam a filmet.

Le a kalappal az előtt, aki ezt végig tudta nézni.