Időt álló klasszikus

2017.06.06 19:35 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: <100x

2

Egy dolog miatt máris szívembe zártam a Modern időket: ez volt az első régi (sőt, igazán régi) film, amelyet moziban, nagy vásznon láthattam. Persze mondhatnánk, hogy már 81 év (!) is eltelt a bemutatója óta, de bármennyire is hihetetlen: Chaplin alkotása napjainkban is megállja a helyét, mai szemmel is abszolút nézhető! Bár sok helyen Chaplin első hangosfilmjeként hivatkoznak a Modern időkre, én inkább azt mondanám, hogy bár valóban van benne beszéd, de azért még mindig erősek benne a némafilmes eszközök (a feliratok, a zene dramaturgiai jelentősége, a humorforrások többsége még a némafilmekből építkezik). Egyébként annak ellenére, hogy ez egy hangosfilm, az emberi beszédet sosem két színész között halljunk, hanem úgy, hogy szól a rádió, vagy a tv-képernyőből utasít a gyár főnöke. Ha pedig már a humornál tartunk: a film viccesebb szcénái továbbra is hatásosak, pl.

az etetőgépes jeleneten úgy szakadtunk a moziteremben, hogy majdnem leestünk a székről. A humoros felszín alatt azonban egyáltalán nem elhanyagolható drámaiság is meghúzódik, sőt, remekül reflektál a '30-as évek adta társadalmi változásokra is. A gépek "hatalomátvétele" a munkában, az ebből következően egyre csak növekvő szegénység, a küzdelem a jobb életért, egytől egyig remekül ábrázolódnak ebben az alig másfél órás remekműben. Chaplin egy igaz polihisztor hírében állt (filmjei többségét írta, rendezte, a főszerepet játszotta és a zenéjüket is szerezte), ám itt mindenképp kiemelném a színésztársát, Paulette Goddardot, aki remekül passzol a Csavargóhoz, s ketten együtt teszik kerekké ezt a történetet.

Az étteremben francia-olasz szavakkal teletűzdelt, de valójában egy halandzsa nyelven előadott dalocska pedig nemcsak azért érdekes, mert hallhattuk Chaplin (ének)hangját, hanem jelzésértékkel is bír: a némafilm-sztár ideje lejáróban van, a"Modern idők" már a hangosfilmekben fognak testet ölteni. A film utolsó jelenetét pedig nem véletlenül tartják az egyetemes filmművészet egyik legjobbjának: ahogy a kietlen országúton mennek a nagy semmibe, egyszerűen páratlan, s egyben szimbolikus lezárása nemcsak a filmnek, hanem egy rendezői korszaknak is. Tűnhet úgy, hogy valami kötelező érvényű jóindulat beszél belőlem, mert régi filmről van szó, s illik szeretni az ilyet. Erről szó sincs, hiszen a Modern idők egy időt álló klasszikus, az erényei mit sem koptak az évek során, így nem mondhatok mást, minthogy aki teheti, vegye az irányt a mozik felé s tekintse meg ezt a remekművet, amíg lehet!