Bár az új Az azért elég nagyot ütött (nagyon várjuk a folytatást), a Stephen King műveiből készült filmadaptációk eddig nagyon úgy tűnik, hogy el vannak átkozva. Nagyon mélyen kellene keresgélnünk ahhoz, hogy csak párat fel tudjunk sorolni a jobban sikerült darabok közül, legalábbis, ami a horrortörténeteit illeti. Mert itt van ugyan a zseniális Remény rabjai vagy a nemrégiben látott Állj mellém!, s ebbe a kategóriába sorolhatnám még a Dolores Clairborne-t is (bár annak nem feltétlenül tesz jót a lassan kibontakozó csavar), de egyiket sem az ijesztősége teszi naggyá, sokkal inkább a lélektani dráma, ami bennünk rejlik. Miért is nem lepődünk meg? Mármint azon, hogy a King-horrorokat nehéz hűen átültetni a filmvászonra. Ez az ember egy őrült zseni, amihez nagyon nehéz felérni! Bizony, még ő maga sem tudott (gondoljunk csak első és egyben utolsó rendezésére, a Maximális túlhajtásra). S akkor még eszünkbe jut Kubrick Ragyogása is, amely szintén bőven tartalmaz lélektani momentumokat a horrorisztikus elemek mellett, talán ezért is működik annyira (nem is beszélve arról, hogy Kubrick bácsi is egy őrült zseni volt, akárcsak King, hát nem csoda, hogy rá tudott hangolódni a regény ízére). Dicsérik még a Tortúrát is, ami mindezidáig még kimaradt az életünkből. S akkor itt a Carrie, ami számomra óriási meglepetést okozott. S az a meglepő, hogy Jó értelemben!
Mert bár nem olvastam a regényt, voltak előzetes információim a sztoriról, s lehetett tudni, mire számíthatunk. Vagyis arra, hogy a történet egy pontján elszabadul a pokol. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, majdnem 1 óra 20 percet kell várnunk (egy alig 100 perces filmben). Nyugodt szívvel mondhatnánk, hogy kicsit sok hűhó a semmiért, de nem lenne igazunk. A hosszadalmasabb felvezetés teszi olyan ütőssé a végkifejletet. Ahhoz, hogy a történet csúcsán megkapjuk a katarzist, nagyon is kell, hogy megismerjük a főszereplőt, belelássunk a lelkébe, lássuk a hátterét.
Carrie egy átlagos tinilány szeretne lenni, aki megéli azokat a mélységeket és magasságokat, amelyeken mindannyian átesünk ebben a korban. Csakhogy neki nem adatik meg az olykor jóleső átlagosság. Osztálytársai állandó prédájává válik olykor kiszolgáltatottsága, olykor naivitása és tudatlansága miatt, ráadásul egyre növekvő dühe előhozza természetfeletti képességeit. Otthon bigott vallásosság veszi körül, anyja egyetlen gyermeke megfoganását is ördögtől való dolognak tartja, így a teljesen természetes (életkorából adódó) kérdéseit neki sem tudja feltenni. Egyetlen személy van, aki igyekszik pártfogása alá venni, a tornatanárnő, aki minden erejével próbálja megfékezni a lányokat, akik bántani próbálják Carrie-t (öröm látni, ahogy futással és fekvőtámaszokkal bünteti a gonoszkodó lányokat). Bár már a film elején meginog benne is a bizalmunk (SPOILER mikor az igazgatónak ecseteli, hogy mit műveltek a lányok a menstruáló Carrie-vel azt mondja: „Tudom, hogy éreztek, legszívesebben én is fogtam volna és megrázom, végül is csak menstruál, az Isten szerelmére” SPOILER). Mindezek ellenére megnyugszunk, hogy van egy ember a sok közül, aki legalább próbálkozik kicsit megkönnyíteni a lány helyzetét, akit nem lehet nem szánni.
Ehhez persze nagyon is kell Sissy Spacek nagyszerű alakítása, aki tökéletesen hozza az esendő, komplexusokkal teli tinit, a szépen lassan kibontakozó nőt, s a végén a pokol angyalát is. Ha jól megfigyeljük, a karakter szinte teljesen átalakul, valósággal megszépül, kinyílik. A rút kiskacsából a bál napján egy gyönyörű hattyú lesz, aki végre kap egy kis boldogságot az élettől (vagy legalábbis úgy hiszi szegény). Azt hiszem, minden lány vágya, hogy a végzős bálra egy jóképű sráccal mehessen el, s ha még bálkirálynővé is választják, az maga a csoda (bár ez az amerikaiaknál, ha lehet, még hangsúlyosabb szerepet kap, mint nálunk). Csakhogy az ördög nem alszik. Carrie osztálytársai egy mérhetetlenül gonosz tréfát eszelnek ki, ami ironikus módon végül a saját vesztüket jelenti. S az a pár percnyi pokol olyan lehengerlő, olyan elemi, hogy csak a szánkat tátjuk. A düh, a megbántottság olyan erővel csap le, hogy válogatás nélkül senkit nem kímél.
Ahogy fentebb említettük, Carrie erejét leginkább az adja, hogy egy nagyon erős drámai felvezetést kapunk addig a pontig, amíg a természetfeletti és a horror át nem veszi a terepet. Szokták mondani, hogy a tinédzserkor nem egyszerű időszak egy ember életében, de ez az állítás Carrie White esetében hatványozottan igaz: egyrészt naponta el kell viselnie azokat a megaláztatásokat, amelyekkel iskolatársai „ajándékozzák meg”, míg otthon édesanyja túlontúl vallásos felfogásával kell szembenéznie. Ezt pedig már csak azért is fontos megemlíteni, mert, mint oly’ sok King-történetben, itt sem a természetfeletti erő, hanem az ember az igazi szörnyeteg, akitől igazán félni kell. S nagyon érdekes azt látni, ahogyan a címszereplő szép lassan kitör a skatulyájából, de a környezete ezzel nem tud mit kezdeni, nem akarja ezt elfogadni. Osztálytársnői bosszút állnak, édesanyja pedig úgy érzi, hogy elveszíti a hatalmát tulajdon lánya felett. S akkor, amikor ez a drámai vonal eléri a tetőpontját, akkor jön a horrorisztikus rész, egyben a történet megoldása. Ebben pedig az a legizgalmasabb, hogy Carrie reakciója bár túlzónak/radikálisnak tűnhet, a felvezetésnek hála mégis érezzük ennek jogosságát. És aztán, ahogy elszabadul a pokol a bálon, s mindezt osztott képmezőn kísérhetjük végig (ami nem mellesleg De Palma egyik védjegye), nos, az a mai napig hatásos, melynek hátborzongató mivoltát csak erősíti, ahogy Sissy Spacek lassan, kidülledt szemekkel és tetőtől talpig véresen elindul. Az igazi horror viszont őrá és a nézőre is a White-házban leselkedik, melynek elengedhetetlen összetevője az a megszállottság, amelyet Piper Laurie meggyőző játékában élvezhetünk. Zárásképpen pedig annyit, hogy mai szemmel könnyen róhatnánk fel, hogy a filmbéli trükkök kissé elavultak, de ez a film ebben sem vall szégyent, sőt!
Ahhoz képest, hogy a Carrie King első regénye volt, s egyben az első olyan műve, amely filmes adaptációt kapott, a történetben rejlő mélységek és „parafaktora” még a mai napig is érvényesek. Nem utolsósorban remek belépő annak, aki Brian De Palma rendezői munkásságával akar ismerkedni: az előbb említett osztott képmező mellett számos, általa használt filmnyelvi eszköz (mint a felső kameraállások, a körsvenk, a lassítások és a hosszú beállítások) fedezhető fel, amelyek a későbbi életműben is meghatározók maradtak.
77 Carrie (1976)
Carrie egyszerű, gátlásos iskolás lánynak tűnik, akit azonban otthon és az iskolában is temérdek megaláztatás ér. Osztálytársai folyton gúnyolják és bántják, mélyen... több»
Szereplők: John Travolta, Sissy Spacek, Piper Laurie, Amy Irving, Nancy Allen
