Ámulatba ejtő mély lelkiséggel ábrázolt történetmeséléssel operált Tommy Lee Jones mint rendező, amint alkotóként beszállt ennek a nem mindennapi históriának a filmrevitelébe. Nem is annyira meglepő, hogy a helyszínként funkcionáló mexikói határvidék aurája mennyire a múlt homályába vesző morális konfliktusok nyomán formálódott. Amerika meghódítása során a komplett földrészen tudvalevően nem csupán két különböző habitusú nép osztozott (nevezetesen a latin típusú spanyol–portugál kettős és a francia–angol–holland européer nemzetek), hanem egy teljesen más kultúrával rendelkező őslakos nemzedékkel találta magát szemben. Az újdonsült birtokosai az északi földrésznek jóval elszigeteltebb, zárkózottabb életmódot képzeltek el maguk számára, és kultúrájukat teljes egészében ültették át a meghódított területekre – sőt.
A dél-amerikai részek – már csupán természeti adottságainál fogva is – sokkal több eredetileg is ott élő populációt tartottak meg. A keveredés antropológiailag is bizonyíthatóan sokkal könnyedebb volt – így már Közép-Amerikában is egy nagyon speciális új nemzedék jelent meg, jórészt társadalmi-gazdasági kohézió nélkül. Ez egészen Rio Grande határáig nyúlt – Mexikón át. Természetes, hogy a kertvárosi kultúrát óvni igyekvő új-amerikai generáció elhatárolódni kényszerült. Ennek az évszázadok során szimbolikus jelentősége lett, talán egyetlen helye sincs a világnak, melyet ennyire látványos módon felügyelnek.
Ezen kollektívába csöppen bele a nagyváros zaját a préri végtelen grandiozitására felcserélő fiatal határőr. Mike Norton (Barry Pepper) monoton törődik bele választott hivatásának létemésztő mindennapjaiba, párja igen rosszul viseli az őrlő magányt. Egyetlen kikapcsolódása a helyi étteremben való ücsörgés, amely mint színpad funkcionál, ahol a szálak, mint később kiderül, mind összefutnak. Kapcsolatuk egyhangúságát mi sem jelzi jobban, mint a kockára szabott mobilház, melyben az érzelemmentes érzelmi élet nagyjából ennek megfelelően él ki önmagát. Az író nem kertel láttatni, miként válik az intimitás kiüresedett formalitássá, melynek külsőségei nem csak elképesztenek, de kifejezetten undort keltenek. Mindeközben sóvárogva ott motoszkál egy valamikori elveszett paradicsomi állapot újraélésének igénye, mely később egyébként újra megjelenik a filmben.
Rossz érzés ráeszmélni, hogy a Nortonhoz hasonló figurák tökéletesen beleilleszkednek bármely ilyen militáns szervezetbe. Itt sem megy ez másképp, a szolgálatot teljesítők egy része feladatvégrehajtó eszközként működik, mások rég belefáradtak már egy korábban igaznak vélt idea kergetésébe. Nyugodt hétköznapjaikat semmi esetre sem óhajtják feldúlni még egy tisztázatlan haláleset felderítésének kedvéért sem. Főként, ha az áldozat a határ túloldaláról jött mexikói, annak ellenére sem, hogy jó barátja egy helybéli farmer volt. Ugyanis sem az elkövető (Norton), sem a seriff még legmerészebb álmaikban sem tudják elképzelni, hogy ember és ember közt milyen mély lelki kapcsolat alakulhat ki. Pete (Tommy Lee Jones) jól sejti, hogy barátja halálának ügyét szőnyeg alá akarják söpörni. Ugyanakkor olyan – a film egészéig talányos – karizmával és lelki potenciállal rendelkezik, amely nyomasztó frusztráltsága és lelki vívódása nyomán elképesztő tettekre sarkallja.
Az alkotók a főszereplő – Pete Perkins – alakját hihetetlenül megkapó jellemmel ruházzák fel. Megfigyelhető, hogy nagyon finom kézimunkával, szinte észrevétlenül gyúrják egybe az esendő, tépelődő embert a hatalmas spirituális tanító érinthetetlen eszmei alakjával. Kettejük (illetve hármójuk) különleges útja során e kettő tökéletesen ötvöződik benne, mialatt önmagában látható az előbbi is és az utóbbi is. Gyakran pedig sem ez, sem az. A lelki szféra egyik legmagasztosabb megnyilvánulása látható benne – az éberség –, amely ugyanakkor egy végtelen lelki érzékenység voltát láttatja a néző szemei előtt. A fiatal határőrről folyamatosan hullnak le a magára aggatott társadalmi álarcok megkövesedett darabjai, ahogy útjuk egyre messzibb tájakra vezet. A lelki utak dantei mélységeinek bejárása alkimista módszerrel égeti ki belőle az értéktelen salakanyagot, mely alatt egyre inkább felsejlik a szellemi szférák kristálymagja. Kettejük különleges kapcsolata egyértelműen a mester-tanítvány irányba bomlik ki, majd egészen bensőséges lelki kapcsolattá válik. Annak ellenére, hogy a gyanú folyamatosan ott van nem csupán a nézőben, hanem Mike Nortonban is, nem tudni, milyen elégtételt szán a sors számára.
A különleges, keserédes – szürreálisan komikus elemekkel bőven tarkított – történet nem kevesebb, mint a halál misztériuma mibenlétének feltárására vállalkozott. Ennek szükségessége nem is kétséges, az elszellemtelenedő társadalmi környezetben mindazok az anomáliák, amelyet egyébként ugyanolyan remekül láttat a rendező, pontosan a halál kérdéseinek félresöprését eredményezték. A lélekemésztő egyhangú hétköznapok végtelen árja egy idő után falanszteri embert képez a szellemi emberből. Az út végigjárása nem egyszerű, de a visszatalálás után vágy mindezt könnyűvé teheti, mert a tétlen szemlélése az értelem nélküli elmúlásnak még a legkiüresedettebb létet is kérlelhetetlenül a szükségszerű megújulás irányába tereli.
