Elhull a virág, eliramlik az élet

2023.10.29 14:48 F79 Olvasottság: 855x

2

A filmet megtekintve úgy tűnik, Amerika még mindig nem tette túl magát történelmi bűnein. Megannyiszor próbált már szembenézni a sötét múlttal, amit az őslakosok (majd a behurcolt rabszolgák és azok leszármazottai) ellen elkövetett (a hírhedté vált háborús cselekményeit pedig itt ne is említsük), de ezeddig nem talált feloldozásra. Más magyarázatot nem találok arra, hogy még napjainkban is születnek – nagy érdeklődésre számot tartó – irodalmi művek, színdarabok és filmek arról, hogy a magát civilizáltnak, felvilágosultnak képzelő kapzsi ostobák és az intelligens, értelmiségi réteg ravasz, számító tagjai miképp fogtak össze az – USA történelme során oly sokszor – a mesés gazdagság reményében – gyilkosságoktól sem riadva vissza –, hogy kiforgassák javaikból a jogos tulajdonosaikat.

A nagy szembenézés most Martin Scorsese felől érkezett. A rendező már számtalanszor bizonyította, hogy mennyire kiismeri magát a kriminalisztika zord világában, a bűnözők lelki folyamataiban és a bűn természetrajzában. Ezúttal egy megtörtént eseményeken alapuló irodalmi művet dolgozott fel, hogy azt végül sajátos eszközeivel megformálva, a rá jellemző látásmóddal tárja elénk.

Ha túllépünk az önmagában is lebilincselő, de nem túlbonyolított bűnügyi szálon, és az egyéni és közösségi felelősség felől közelítünk a film mondanivalója felé, hamar eljutunk napjaink politikai megosztottságának forrásához, és a korrupció torzító, romboló hatásának következményeihez. Van, ami nem változott a történelem során, csupán a generációk jöttek-mentek.

Láthatjuk, amint a kor (és napjaink) legnagyobb világpiaci értékkel bíró energiahordozója milyen erősen gerjeszti a birtoklási vágyat, és meddig képesek egyesek elmenni azért, hogy minél nagyobb tulajdonrészt szerezzenek a másokat illető vagyonból.

Tanúi lehetünk egy tudatosan meggyengített törzs végóráinak, amint lányaik és asszonyaik a sajátjaik helyett az idegen, közéjük befurakodó, ingyenélő férfiakkal alapítanak családot, az öregek legnagyobb elkeseredésére.

További érdekessége a filmnek, hogy bár az ördögi játszmák központi figurája egy kapzsi fehér férfi, aki korrupcióval és különböző hatalomtechnikai eszközökkel egy egész közösség felett képes volt átvenni a hatalmat, erőteljesen mutatja be azt a folyamatot is, ahogyan a gazdag, öntudatos oszázs nők ostoba, önsorsrontó módon játszanak a keze alá, a pusztulás szélére sodorva saját kultúrájukat, törzsüket. És itt most ne tessék jönni az „áldozathibáztatás” olcsó frázisával. A felelősség mindig megoszlik az elkövető(k) és az áldozat(ok) között. A kérdés az, hogy milyen arányban. És úgy látom, Scorsese ráérzett a megfelelő arányra.

A színészek játéka mindvégig lenyűgöző. Robert De Niro végre ismét méltó szerepben tündökölhet a nagy manipulátor és kapzsi William Hale megszemélyesítésével. Leonardo DiCaprio is a tőle elvárható szinten alakítja a kissé együgyű, határozatlan, de annál pénzéhesebb háborús veteránt, Ernest Burkhartot. Lily Gladstone is jól elkapta a kezdetben felszínes, csak a külsőségekkel törődő, vagyonával nem teljeskörűen rendelkező naiv oszázs nőt, aki a film végére szembesül férje hazugságaival, és a családjára kiterjedő ármánykodással. Mellettük a többi színész is kisebb-nagyobb szerepekben feltűnve, jelentősen hozzájárul ahhoz az élményhez, amely a teljes játékidő alatt uralja ezt a hosszú, de semmiképpen sem unalmas alkotást.

A film körül kialakult hatalmas érdeklődés annak is betudható, hogy az elmúlt néhány év filmes felhozatala szűkölködött klasszikus bűnügyi történetekben, jól felépített forgatókönyvekben, természetes, befogadható látványvilágban, valódi személyiséggel rendelkező karakterekben, illetve emlékezetes színészi alakításokban. Mert mindezek szükséges, de nem elégséges feltételei egy olyan elgondolkodtató alkotásnak, amely nem ér véget a stáblista megjelenítésével, hanem velünk marad, és tovább dolgozik bennünk. És ezt a filmélményt most Scorsese és alkotótársai becsülettel leszállították nekünk.