Faék egyszerűségű film arról, hogy egy olasz bácsika hogyan változtatja meg egy amerikai család életét. Tetszett a stílusa, nagyon üde, bár meg kell hagyni, hogy nem szakadtam a nevetéstől. Egyszer meg lehet nézni, de nem egy kiemelkedően jó vígjáték.
Ha van karakter, aminek megformálására Ron Perlman teljesen elszabott arca tökéletesen megfelel, akkor az Hellboy, ahogy ez az előző filmben is kiderült. Mintha ennek az embernek írták volna ezt a szerepet. Kemény, érzéketlen tuskónak tűnik, aztán kiderül, hogy belül kenyérre lehet kenni. Én szeretem a Hellboy-filmeket, mert az egész sztori valahol annyira beteg módon indul, hogy ezután már kár bármikbe belekötni. A látványvilág szép, a karakterek néhol kicsit bugyuták, de szerethetőek, a sztori meg olyan, amilyen – nézni jó.
Pont azt kaptam ettől a filmtől, amit vártam. Ámulatba ejtő vizuális effekteket, térhatású hangzást, és rengeteg akciót. Ha el akarok szakadni a valóságtól, akkor ez a film segít.
Nem mindig vicces, de legalább a sztori érdekes. Nem lehet könnyű három gyerekkel szingliként. A munka és a család mellett önmagára már nem is marad ideje az embernek, és még szerencsésnek mondható, hogy az előbbi két területen ikerül teljesítenie. Nálam hamar kialakult a szimpátia a sorozat karakterei felé, és ez alapvetően fontos szerintem.
Vannak hiányosságai, de ennek ellenére azt mondanám, hogy ez még mindig egy nézhető film, amit talán olyankor érdemes megnéznünk, ha nyitottak vagyunk erre a témára, máskülönben alighanem eléggé kritikusan fogjuk szemlélni.
Ez a film nagyjából egy másfél ótás monológ arról, hogy miért szörnyűek a művészfilmek - és közebn elképesztően vicces, szórakoztató, friss és tenyérbemászó. Annak ellenére, hogy szeretem a művészfilmeket.
83 Végzet és kezdet (2019)