A francia film(vígjáték)készítők régóta rendelkeznek az önirónia olyan képességével és szintjével, amihez még Hollywood sem fog tudni soha felnőni (minket magyarokat pedig talán említeni sem szabad ebben a ligában, leszámítva esetleg a Magyar vándort). A film 2014-ben jött ki, azaz bőven a nagy 2015-ös migránsválság előtt fogant meg az ötlete és készült el: nos, ennyit arról, hogy a Nyugat, illetve annak egyes részei mennyire vannak tudatában a bevándorlás hátulütőinek. A történet persze ebből a szempontból kellően kisimított, a vejek polgári élete és családi háttere minden szempontból Európa-konform, és mégis: mindannyian a beilleszkedés problémáival és a többségi társadalom előítéleteivel küszködnek. A bősz atya pedig az el- illetve befogadással, olyannyira, hogy nincs alkalom, amikor ne utalna arra, hogy nem erre számított, nem ezt érdemelte (volna). A karakterek mind a helyükön vannak, kellően sztereotipek, de nem túljátszottak a sztorihoz, a forgatókönyvírók pedig brillíroztak: a néző egy pillanatra sem lazíthat, mert szinte minden percre jut egy rövid mondat, utalás vagy odaszúrás, amire érdemes odafigyelni, és amelyen kajánul vigyoroghatunk vagy harsányan röhöghetünk. Az egyetlen negatívum a magyar címadás, ami még akkor is lusta és megúszós döntés volt, ha a francia eredeti illő átültetése korántsem egyszerű feladat. De ez nyilván nem a franciák hibája.
A francia film(vígjáték)készítők régóta rendelkeznek az önirónia olyan képességével és szintjével, amihez még Hollywood sem fog tudni soha felnőni (minket magyarokat pedig talán említeni sem szabad ebben a ligában, leszámítva esetleg a Magyar vándort). A film 2014-ben jött ki, azaz bőven a nagy 2015-ös migránsválság előtt fogant meg az ötlete és készült el: nos, ennyit arról, hogy a Nyugat, illetve annak egyes részei mennyire vannak tudatában a bevándorlás hátulütőinek. A történet persze ebből a szempontból kellően kisimított, a vejek polgári élete és családi háttere minden szempontból Európa-konform, és mégis: mindannyian a beilleszkedés problémáival és a többségi társadalom előítéleteivel küszködnek. A bősz atya pedig az el- illetve befogadással, olyannyira, hogy nincs alkalom, amikor ne utalna arra, hogy nem erre számított, nem ezt érdemelte (volna). A karakterek mind a helyükön vannak, kellően sztereotipek, de nem túljátszottak a sztorihoz, a forgatókönyvírók pedig brillíroztak: a néző egy pillanatra sem lazíthat, mert szinte minden percre jut egy rövid mondat, utalás vagy odaszúrás, amire érdemes odafigyelni, és amelyen kajánul vigyoroghatunk vagy harsányan röhöghetünk. Az egyetlen negatívum a magyar címadás, ami még akkor is lusta és megúszós döntés volt, ha a francia eredeti illő átültetése korántsem egyszerű feladat. De ez nyilván nem a franciák hibája.