Nincs fix sorrendem, de megkockáztatom, hogy a legjobb magyar film, amit valaha láttam, alig egy-két riválist tudnék említeni.
Bár a filmművészet is igencsak szubjektív befogadói oldalról, a vígjátékokat tartom ilyen szempontból kiemelkedően szubjektívnek. A legtöbb műfajhoz már szinte receptet lehetne írni, mert megvannak az eszközeik, hogy mivel rémisztgessen egy horror, hogy legyen akciódús egy akciófilm, vagy mitől legyen visszataszítóan nyálas egy romantikus film. Mindig tudjuk, mikor kell(ene) megijedni, izgulni, elérzékenyülni. Vígjátékot csinálni viszont nagy kihívás, mert a cél, hogy nevettessen, de ezt az élményt mindenkinek más idézi elő. A humornak ezer arca van, és egyénenként, de hangulattól függően is eltér, ki mennyire tud ráhangolódni. Ha pedig abszurd humor, akkor ezt emeljük köbre. (Saját példa, hogy a Gyalog galopp szerintem nagyon jó, a Brian élete pedig az egyik legtragikusabb filmélményeim egyike.)
Nekem a Liza, a rókatündér humora maximálisan bejött. Nem fukarkodik azzal, hogy poént csináljon a halálból és a társadalomba beilleszkedni képtelen figurákból, többek közt. És hogy miért ilyen vicces ez? Mert annyira valóságtól elrugaszkodott köntösbe csomagolja az egyébként többnyire valóságban is ugyanúgy elképzelhető jeleneteket (a fantasy elemek kisebbségben vannak ugyebár a filmben), hogy talán fel sem tűnik elsőre a realitása. Károly eszünkbe juttathatja, ha kipróbáltunk egy furcsa ételt – a juharszirupos pontyot komolyan megkóstolnám -, Ludvig testesíti meg az antiszociális szorongó emberek sokaságát, Zoltán pedig a visszahúzódó szerelmes, aki nem meri nyíltan kimondani az érzéseit. A karakterek nem sok újdonságot jelentenek, számtalanszor láttunk már magányos, tesze-tosza embereket megtalálni a boldogságot, de ez nem von le a film értékéből, mert maradéktalan színészi játék párosul hozzájuk. Balsai Móni és Bede-Fazekas Szabolcs teljesít a legjobban, de a többi mellékszereplő is nagyon rendben van. És ugye ott van David Sakurai, akinek a castingolása már megér egy dicséretet. Bár nem kell nagy színészi bravúrt nyújtania, a koreográfiája, jelmeze és zenéje üde színfoltot kölcsönöz a jeleneteihez, amelyekben nem mellesleg a legborzasztóbb események történnek. És ha már itt tartunk, muszáj megemlíteni az Erik Sumo band fantasztikus munkáját, ahogy 40-50 évvel ezelőtti japán pophangulatot teremtettek magyar zenészek lévén. Ennél jobb zenei betétje nemcsak a hazai, de nemzetközi szinten is kevés filmnek van. És még a „finn western” is nagyon jól passzol a zászlós jeleneteihez. Szinte minden tökéletesen együtt áll, nem véletlenül néztem meg többször is moziban, köztük egyszer Japánban.
Csak hogy néhány negatívumról is szót ejtsünk: az áldozatok képernyőre kerülésekor máris megjelenik az előrejelzés a sorsukról, ezt célszerűbb lett volna a halálukkor kiírni, így elkerülhető lett volna a félrevezető felirat is Zoltán esetében, aki ugyebár túlél minden szerencsétlenséget. Valamint pár motívum még nekem is erőltetettnek tűnt, elsősorban a fiktív szocialista korválasztás. Látvány szempontjából jót tett a filmnek, de a Csudapest és Mekk Burger hangulat kifigurázása nem sült el a legjobban. A zenei betétekben jól sikerült a magyaroknak a japán kiejtés, viszont az élő szövegben erre nem fordítottak nagy figyelmet. Ezek felett viszont szemet lehet hunyni, így is fantasztikusra értékelem.
Nincs fix sorrendem, de megkockáztatom, hogy a legjobb magyar film, amit valaha láttam, alig egy-két riválist tudnék említeni. Bár a filmművészet is igencsak szubjektív befogadói oldalról, a vígjátékokat tartom ilyen szempontból kiemelkedően szubjektívnek. A legtöbb műfajhoz már szinte receptet lehetne írni, mert megvannak az eszközeik, hogy mivel rémisztgessen egy horror, hogy legyen akciódús egy akciófilm, vagy mitől legyen visszataszítóan nyálas egy romantikus film. Mindig tudjuk, mikor kell(ene) megijedni, izgulni, elérzékenyülni. Vígjátékot csinálni viszont nagy kihívás, mert a cél, hogy nevettessen, de ezt az élményt mindenkinek más idézi elő. A humornak ezer arca van, és egyénenként, de hangulattól függően is eltér, ki mennyire tud ráhangolódni. Ha pedig abszurd humor, akkor ezt emeljük köbre. (Saját példa, hogy a Gyalog galopp szerintem nagyon jó, a Brian élete pedig az egyik legtragikusabb filmélményeim egyike.) Nekem a Liza, a rókatündér humora maximálisan bejött. Nem fukarkodik azzal, hogy poént csináljon a halálból és a társadalomba beilleszkedni képtelen figurákból, többek közt. És hogy miért ilyen vicces ez? Mert annyira valóságtól elrugaszkodott köntösbe csomagolja az egyébként többnyire valóságban is ugyanúgy elképzelhető jeleneteket (a fantasy elemek kisebbségben vannak ugyebár a filmben), hogy talán fel sem tűnik elsőre a realitása. Károly eszünkbe juttathatja, ha kipróbáltunk egy furcsa ételt – a juharszirupos pontyot komolyan megkóstolnám -, Ludvig testesíti meg az antiszociális szorongó emberek sokaságát, Zoltán pedig a visszahúzódó szerelmes, aki nem meri nyíltan kimondani az érzéseit. A karakterek nem sok újdonságot jelentenek, számtalanszor láttunk már magányos, tesze-tosza embereket megtalálni a boldogságot, de ez nem von le a film értékéből, mert maradéktalan színészi játék párosul hozzájuk. Balsai Móni és Bede-Fazekas Szabolcs teljesít a legjobban, de a többi mellékszereplő is nagyon rendben van. És ugye ott van David Sakurai, akinek a castingolása már megér egy dicséretet. Bár nem kell nagy színészi bravúrt nyújtania, a koreográfiája, jelmeze és zenéje üde színfoltot kölcsönöz a jeleneteihez, amelyekben nem mellesleg a legborzasztóbb események történnek. És ha már itt tartunk, muszáj megemlíteni az Erik Sumo band fantasztikus munkáját, ahogy 40-50 évvel ezelőtti japán pophangulatot teremtettek magyar zenészek lévén. Ennél jobb zenei betétje nemcsak a hazai, de nemzetközi szinten is kevés filmnek van. És még a „finn western” is nagyon jól passzol a zászlós jeleneteihez. Szinte minden tökéletesen együtt áll, nem véletlenül néztem meg többször is moziban, köztük egyszer Japánban. Csak hogy néhány negatívumról is szót ejtsünk: az áldozatok képernyőre kerülésekor máris megjelenik az előrejelzés a sorsukról, ezt célszerűbb lett volna a halálukkor kiírni, így elkerülhető lett volna a félrevezető felirat is Zoltán esetében, aki ugyebár túlél minden szerencsétlenséget. Valamint pár motívum még nekem is erőltetettnek tűnt, elsősorban a fiktív szocialista korválasztás. Látvány szempontjából jót tett a filmnek, de a Csudapest és Mekk Burger hangulat kifigurázása nem sült el a legjobban. A zenei betétekben jól sikerült a magyaroknak a japán kiejtés, viszont az élő szövegben erre nem fordítottak nagy figyelmet. Ezek felett viszont szemet lehet hunyni, így is fantasztikusra értékelem.