London közelebb van, mint gondolnád. Kettőt gurul, s máris bezabált.

2019.04.20 10:45 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: <100x

4

Látványos kezdés után még látványosabb visszaesés, hogy a végére minden mindegy alapon egy CGI őrület próbáljon menteni egy feledhető alkotást. Zanzásítva ez lenne a Ragadozó városok, amelynek ugyanaz a rákfenéje, mint sok hasonszőrű társának: az izgalmas alapkoncepcióval rendelkező young adult könyvadaptációt nem képes egy épkézláb filmmé varázsolni. Kárpótlásként kapunk egy pazar látványvilágot, csak az a baj, hogy ez a külcsín nem elég ahhoz, hogy leplezni tudja az összkép hibáit.

Hogy mi is lenne a fent említett „izgalmas alapkoncepció”, nos, azt is tulajdonképpen így lehetne összefoglalni: egy posztapokaliptikus világban vagyunk, ahol az emberiség új életmódot fejlesztett ki: városaikat két keréken száguldozó monstrumokká alakították át, s a túlélés érdekében vadásznak egymásra. Közülük is kiemelkedik London, ami nem titkolt módon ennek az új világrendnek a vezető hatalma kíván lenni. Szó se róla, mindent meg is tesz ennek érdekében: szép sorjában levadássza a városokat, miközben nagyhatalmú „gonosza”, Thaddeus Valentine egy csodafegyver fejlesztésén ügyködik, mellyel minden ellenállást semmissé tud változtatni. Ebben a Londonban él és dolgozik Tom régészként, majd találkozik egy bizonyos szökevénnyel, Hester Shaw-val (aki éppenséggel Thaddeus életére kíván törni), a találkozásukból pedig nem nehéz kitalálni, mi fog következni: a nagy kaland, amelynek a végkifejlete eme jelszó: állítsuk meg Londont!

Ha megnézzük, kik bábáskodtak a film elkészüléséért (vagy csak a promóciós anyagokra teszünk egy pillantást), akkor bizony megakadhat a szemünk Peter Jackson nevén. A Gyűrűk ura és a Hobbit-trilógia, valamint a 2005-ös King Konggal elhíresült direktor ebben a projektben mint producer és forgatókönyvíró vett részt, a rendezést azonban átpasszolta Christian Riversnek, aki eddig leginkább storyboardok készítésével szerzett magának hírnevet (egyébként pont az előbb említett Jackson-filmeknél). Talán maga Jackson is érezte, hogy a Ragadozó városok a látványon kívül mást nem igazán tud felmutatni, s az kevésbé csorbít a rendezői renoméján, ha egy ilyen „buktaszagú” popcornmozihoz „csak” író/producerként adja a nevét. Az, hogy a Ragadozó városok egy látványmozi (annak összes hibájával), abszolúte meg is látszik kész művön: a film legjobb pillanatai azok, amikor a vizuális effektekért felelős csapat kiélheti a kreativitását. A kezdő 10 percben látható üldözős jelenet jól van összerakva, s a befejezésnek szánt nagy összecsapás is szemkápráztató, emellett valamennyi akciójelenetre azt mondhatjuk, hogy rendben vannak, kellően dinamikusak, kellően látványosak (a levegőben játszódó akciószekvenciák pedig 3D-ben pedig még többet dobhattak az élményen). A gondok akkor jelentkeznek, amikor egy-egy ilyen jelenet között el kell telnie egy kis időnek, s olyan komponensekre is oda kellene figyelni, mint pl. a történetvezetés vagy karakterépítés. Maga a történet igazából nem tartalmaz semmi újdonságot (maximum annyit, hogy egy steampunkkal átitatott fantasyt és egy posztapokaliptikus sci-fi látványbéli erősségeit gyúrja egybe), a fordulatok zöme kiszámítható, s nem mehetünk el szó nélkül néhány Star Wars áthallás mellett sem (pl. Thaddeus Halálcsillagra emlékeztető fegyvere, vagy a levegőben játszódó szakasz, mely nem kicsit hajaz a Birodalom visszavágban megismert Cloud Cityre). Az pedig szintén nem tesz jót a kész filmnek, hogy túl sok karaktert mozgat, de egyikükre sem fektet kellő hangsúlyt, már ami a kidolgozottságukat illeti. Ez még a mellékszereplőknél nem lenne akkora gond, de a fontosabb szereplőknél már annál nagyobb (az pedig nem vall túl nagy írói truvájra, hogy néhol, ha szükséges, akkor bevet egy pár perces flashbacket annak érdekében, hogy néhány karakter motivációját röviden megmagyarázza, s itt leginkább Hester és Sikoly történetére gondolok, ami ilyen formán szinte teljesen felesleges, látványosan a drámai vonal erősítésére apellál, csak éppen kicsit ügyetlenül).

A Ragadozó városok bár nem katasztrófa, számomra egy teljesen feledhető popcornmozi, amelyben csak az a bosszantó, hogy volt potenciál, de a lehetőségeit nem tudta kellő mértékben kihasználni. Azon, hogy anyagi és kritikai értelemben is bukás lett, a látottak alapján nem csodálkozom, ahogy azon sem fogok, hogy Phillipe Reeve regénysorozatának következő darabja nem fogja megkapni a zöld utat a megfilmesítéshez.