TALÁN SPOILER IS !!!!
--------------------------------------------
Nem véletlenül szerepel még ma is az előkelő 3. helyen a Mafab listáján ez a (szinte hihetetlen) 63 éves film. Imádom a thrillereket (ezt a filmet én inkább annak sorolnám be, mint horrornak), 1000 db-nál is többet megnéztem már. De ha valaki megkérdezne, hogy gondolkodás nélkül mondjak egy jó thrillert, egyből a Psycho villanna be, a többin már gondolkodnom kéne, hogy melyik is volt jobb. Nemrég néztem újra, és számomra semmit sem veszített a varázsából, a fekete-fehér vászon még félelmetesebbé is teszi. Hiába tudom előre a megdöbbentő titkokat, mégis szorongok, a fontos, ijesztő zenei részlet egy életre belém ivódott, Anthony Perkins mosolyától, nézésétől pedig, ha nem csinál épp semmit, akkor is frászt kapok. Mai szemmel egyedül a végén volt picit megmosolyogtató a jelenet, kicsit jobb parókát is gyárthattak volna.
Összegezve: Míg a mai thrillerekben izgulok, szorongok, együttérzek a jó oldallal, gyűlölöm, és félek, esetleg még az elején talán kedvelem is a negatív karaktert (karaktereket), de kívülről látom őket. Ezzel szemben a Psychóban, mire észbe kapok, már nem is néző vagyok, én magam egyre jobban belekerülök a slamasztikába, és mivel nem látom a kiutat, csak reménykedek, egyre jobban elönt a félelem. Én így érzem még ma is! Ezért volt Hitchcock zseniális, észrevétlenül bevonzotta, bevonta a nézőt a történetébe.
TALÁN SPOILER IS !!!!
--------------------------------------------
Nem véletlenül szerepel még ma is az előkelő 3. helyen a Mafab listáján ez a (szinte hihetetlen) 63 éves film. Imádom a thrillereket (ezt a filmet én inkább annak sorolnám be, mint horrornak), 1000 db-nál is többet megnéztem már. De ha valaki megkérdezne, hogy gondolkodás nélkül mondjak egy jó thrillert, egyből a Psycho villanna be, a többin már gondolkodnom kéne, hogy melyik is volt jobb. Nemrég néztem újra, és számomra semmit sem veszített a varázsából, a fekete-fehér vászon még félelmetesebbé is teszi. Hiába tudom előre a megdöbbentő titkokat, mégis szorongok, a fontos, ijesztő zenei részlet egy életre belém ivódott, Anthony Perkins mosolyától, nézésétől pedig, ha nem csinál épp semmit, akkor is frászt kapok. Mai szemmel egyedül a végén volt picit megmosolyogtató a jelenet, kicsit jobb parókát is gyárthattak volna. Összegezve: Míg a mai thrillerekben izgulok, szorongok, együttérzek a jó oldallal, gyűlölöm, és félek, esetleg még az elején talán kedvelem is a negatív karaktert (karaktereket), de kívülről látom őket. Ezzel szemben a Psychóban, mire észbe kapok, már nem is néző vagyok, én magam egyre jobban belekerülök a slamasztikába, és mivel nem látom a kiutat, csak reménykedek, egyre jobban elönt a félelem. Én így érzem még ma is! Ezért volt Hitchcock zseniális, észrevétlenül bevonzotta, bevonta a nézőt a történetébe.