Robbins vakmerően mutatja be a halálbüntetés kérdését. Nem akarja érzelmileg befolyásolni a nézőket egy ártatlanul elítélt ember történetével, hanem a legrosszabb forgatókönyvet veszi elő: Egy hatalmas, igaz történetet választ filmjének alapjául egy louisianai nővérről, aki lelki vigaszt ajánl fel egy hajthatatlan, és visszataszító gyilkosnak, akit két tinédzser megerőszakolása és meggyilkolása miatt ítéltek halálra. Aki emellett rasszista közhelyeket mondogat, nem azért, mintha hinne benne, hanem azért, mert ez botrányos, gyűlöletes és antiszociális, és, hogy többek között ezzel is megalázza annak az egyetlen embernek a megszentelt tisztaságát, aki a segítségére jön.
Ugyanez a helyzet az áldozatok szüleivel is. Nem bosszúszomjas szörnyetegek, hanem csak megpróbálják enyhíteni valós fájdalmukat a nagy veszteség miatt, és valóban értetlenül állnak a nővér könyörületessége előtt.
Még a figyelmünket sem téríti el a kettős gyilkosság szörnyűségéről. Amikor már-már rokonszenvvel figyeljük a bűnöst, a rendező újból a szemünk elé állítja a megtörtént kegyetlenséget.
A rendező nemcsak rádöbbenti a nézőket, hogy milyen erkölcsi és társadalmi szándékokat is szolgál a halálbüntetés, hanem a film végére az is kicsendül az áldozatok és a gyilkos szenvedésének párhuzamával, hogy közéjük a szemet-szemért elven egyenlőséget lehet tenni.
Robbins vakmerően mutatja be a halálbüntetés kérdését. Nem akarja érzelmileg befolyásolni a nézőket egy ártatlanul elítélt ember történetével, hanem a legrosszabb forgatókönyvet veszi elő: Egy hatalmas, igaz történetet választ filmjének alapjául egy louisianai nővérről, aki lelki vigaszt ajánl fel egy hajthatatlan, és visszataszító gyilkosnak, akit két tinédzser megerőszakolása és meggyilkolása miatt ítéltek halálra. Aki emellett rasszista közhelyeket mondogat, nem azért, mintha hinne benne, hanem azért, mert ez botrányos, gyűlöletes és antiszociális, és, hogy többek között ezzel is megalázza annak az egyetlen embernek a megszentelt tisztaságát, aki a segítségére jön.
Ugyanez a helyzet az áldozatok szüleivel is. Nem bosszúszomjas szörnyetegek, hanem csak megpróbálják enyhíteni valós fájdalmukat a nagy veszteség miatt, és valóban értetlenül állnak a nővér könyörületessége előtt.
Még a figyelmünket sem téríti el a kettős gyilkosság szörnyűségéről. Amikor már-már rokonszenvvel figyeljük a bűnöst, a rendező újból a szemünk elé állítja a megtörtént kegyetlenséget.
A rendező nemcsak rádöbbenti a nézőket, hogy milyen erkölcsi és társadalmi szándékokat is szolgál a halálbüntetés, hanem a film végére az is kicsendül az áldozatok és a gyilkos szenvedésének párhuzamával, hogy közéjük a szemet-szemért elven egyenlőséget lehet tenni.