Újra ellene kell menjek a fősodorbéli véleményeknek.
A film nagyon szép, de nagyjából ez minden érdeme. A könyvet is olvastam, az sokkal megrázóbb, mint a filmes idealizálás.
Alapvetően az a bajom a történettel, hogy nem lesz ép lelkű ember abból, aki így nő fel. És valóban igaz, hogy az állatvilágban mások a szabályok, de mi nem az állatvilágban élünk. Az állatvilágban mindenki ismeri a szabályokat, nem játszanak két kapura. El kell döntenünk, hogy az emberi vagy állati szabályok szerint élünk, és viselni kell a következményeket.
Delia Owens ha csak a lápvilágot írta volna meg, úgy, ahogy ő ismeri, s ahogy hazánkban Fekete István tolmácsolásából ismerhetjük, akkor kiváló film lehetett volna. Persze akkor senki nem nézte volna meg, mert ugye az nem romantikus, sem izgalmas, sem gyilkosos... csak egy szép táj, szép vidék, csodás természet...
Az írónő átélt egy hasonló helyzetet, Afrikában élve vádlott lett egy emberölési ügyben, ahol őt is elítélték, bűnrészesség miatt, mert tudott a történtekről, és nem szólt. Nem nehéz észrevenni a párhuzamokat, s hogy egy traumát dolgozott fel, amelyben megmagyarázza, hogy miért volt jogos a tett. Kétséges számomra, vajon valóban feldolgozható-e így, a nézők számára viszont veszélyes következményeket hordoz. Az idealizálás csúcspontja, amikor a szerencsétlen férj megtudja, hogy egy gyilkossal élte le az életét. Valahogy semmi romantika nincs ebben.
Ájuldoznak a filmtől, és áradnak az érzelmek, de a valóság nagyon más. Hazánkban is történt hasonló eset, s az akkori vétkes/áldozat számkivetett lett, pellengérre állították. Ne áltassuk magunkat, ez utóbbi a valóságos emberi reakció és történet vége, fájdalmas, reményvesztett.
Kár volt összemosni a történeteket, mert így csak egy veszélyes illúziót kapunk édes-naturális köntösben.
Újra ellene kell menjek a fősodorbéli véleményeknek.
A film nagyon szép, de nagyjából ez minden érdeme. A könyvet is olvastam, az sokkal megrázóbb, mint a filmes idealizálás.
Alapvetően az a bajom a történettel, hogy nem lesz ép lelkű ember abból, aki így nő fel. És valóban igaz, hogy az állatvilágban mások a szabályok, de mi nem az állatvilágban élünk. Az állatvilágban mindenki ismeri a szabályokat, nem játszanak két kapura. El kell döntenünk, hogy az emberi vagy állati szabályok szerint élünk, és viselni kell a következményeket.
Delia Owens ha csak a lápvilágot írta volna meg, úgy, ahogy ő ismeri, s ahogy hazánkban Fekete István tolmácsolásából ismerhetjük, akkor kiváló film lehetett volna. Persze akkor senki nem nézte volna meg, mert ugye az nem romantikus, sem izgalmas, sem gyilkosos... csak egy szép táj, szép vidék, csodás természet...
Az írónő átélt egy hasonló helyzetet, Afrikában élve vádlott lett egy emberölési ügyben, ahol őt is elítélték, bűnrészesség miatt, mert tudott a történtekről, és nem szólt. Nem nehéz észrevenni a párhuzamokat, s hogy egy traumát dolgozott fel, amelyben megmagyarázza, hogy miért volt jogos a tett. Kétséges számomra, vajon valóban feldolgozható-e így, a nézők számára viszont veszélyes következményeket hordoz. Az idealizálás csúcspontja, amikor a szerencsétlen férj megtudja, hogy egy gyilkossal élte le az életét. Valahogy semmi romantika nincs ebben.
Ájuldoznak a filmtől, és áradnak az érzelmek, de a valóság nagyon más. Hazánkban is történt hasonló eset, s az akkori vétkes/áldozat számkivetett lett, pellengérre állították. Ne áltassuk magunkat, ez utóbbi a valóságos emberi reakció és történet vége, fájdalmas, reményvesztett.
Kár volt összemosni a történeteket, mert így csak egy veszélyes illúziót kapunk édes-naturális köntösben.