Mifelénk elég gyakori az a nézet, hogy az igazi japán film látványos és akciókkal teli. Munkában vannak benne a pisztolyok, öklök, esetleg – ha korban visszatekintő a történet – a kardok és a lándzsák. Hozzájön az európai szemnek szokatlan, színházat időző szerepjátszás, a túlzott gesztusok. Ha pedig ijesztgetni is akarnak a mesében, akkor nem takarékoskodnak a sokkolással, ügyes trükkökkel felerősített rázós jelenetek sorjáznak.
Nos, "Az ördög fogadója" egyáltalán nem felel meg a fenti "elvárásoknak." De attól még nagyon jól sikerült darab. Olyan, amely a világ bármely részén élő nézőt képes megszólítani az általános emberi tartalma révén, ugyanakkor van benne annyi egzotikum, amely a tagadhatatlanul kissé lassú folyású mese kibontásánál fenntartja az érdeklődést.
Japán szamurájkori világát leginkább a kalandfilmekben láthatjuk, vagy a hadurak történelmi korszakának ármánnyal megrakott hatalomba törtetésének képre vitelével. Ám a békeidőszak már ritkábban került mozivászonra, hát még a társadalom mélyére szorultak életformája. Ez a történet viszont ilyen emberekről szól.
Sok erkölcsi kérdés került bele, és számos furcsa figurát vonultat fel, ezek által képes eltüntetni a földrajzi távolság és az életforma napi létünktől való eltéréseit, nézzék bármely földrészen. A nézőt szinte észrevétlenül bevonják a gondolkodás folyamatába, mert készen csak az alaphelyzetet kapjuk, a megoldása korántsem egyszerű. Szó szerint élet-halál kérdése. Továbbá az önmagunkkal való szembenézésé is.
Ez az egyetemes tartalom emeli ki az átlagfilmek sorából. Bár a mai világban bizonyára sokan vannak, akiknek már kissé nehézkesnek számít a katarzishoz vezető út kibontása – igen, nagyot változott a bemutatás óta a világ, és benne a nézői igény –, az, aki hajlandó alkalmazkodni az egyébként stílusos, részletekre figyeltető rendezői koncepcióhoz, végül nem fogja sajnálni a rászánt perceket.
A filmről részletesebben az adatlap "Kritika" rovatában.
Mifelénk elég gyakori az a nézet, hogy az igazi japán film látványos és akciókkal teli. Munkában vannak benne a pisztolyok, öklök, esetleg – ha korban visszatekintő a történet – a kardok és a lándzsák. Hozzájön az európai szemnek szokatlan, színházat időző szerepjátszás, a túlzott gesztusok. Ha pedig ijesztgetni is akarnak a mesében, akkor nem takarékoskodnak a sokkolással, ügyes trükkökkel felerősített rázós jelenetek sorjáznak.
Nos, "Az ördög fogadója" egyáltalán nem felel meg a fenti "elvárásoknak." De attól még nagyon jól sikerült darab. Olyan, amely a világ bármely részén élő nézőt képes megszólítani az általános emberi tartalma révén, ugyanakkor van benne annyi egzotikum, amely a tagadhatatlanul kissé lassú folyású mese kibontásánál fenntartja az érdeklődést.
Japán szamurájkori világát leginkább a kalandfilmekben láthatjuk, vagy a hadurak történelmi korszakának ármánnyal megrakott hatalomba törtetésének képre vitelével. Ám a békeidőszak már ritkábban került mozivászonra, hát még a társadalom mélyére szorultak életformája. Ez a történet viszont ilyen emberekről szól.
Sok erkölcsi kérdés került bele, és számos furcsa figurát vonultat fel, ezek által képes eltüntetni a földrajzi távolság és az életforma napi létünktől való eltéréseit, nézzék bármely földrészen. A nézőt szinte észrevétlenül bevonják a gondolkodás folyamatába, mert készen csak az alaphelyzetet kapjuk, a megoldása korántsem egyszerű. Szó szerint élet-halál kérdése. Továbbá az önmagunkkal való szembenézésé is.
Ez az egyetemes tartalom emeli ki az átlagfilmek sorából. Bár a mai világban bizonyára sokan vannak, akiknek már kissé nehézkesnek számít a katarzishoz vezető út kibontása – igen, nagyot változott a bemutatás óta a világ, és benne a nézői igény –, az, aki hajlandó alkalmazkodni az egyébként stílusos, részletekre figyeltető rendezői koncepcióhoz, végül nem fogja sajnálni a rászánt perceket.
A filmről részletesebben az adatlap "Kritika" rovatában.