Ha megérkezik az ősz

Ozon full őszi hangulatba kerített – megvan benne az a cozy melegség, amit a ködös előkertek és a narancsos falevelek sugároznak. A film tempója olyan, mintha egy lassított sétát tennél az erdőben, de közben ott bújkál mögötte egy kis morbid thriller... Több. A vége meg… pont elég rejtett és fészkelős ahhoz, hogy a gondolataid még sokáig róla járjanak.

Őszintén? Kezdődik jól, aztán meg már mintha nem tudná, merre tovább. A lelki guillotine, a múlt árnyai meg minden adott volna, de a végére már csak egy össze nem illő mozaik marad. Ha kevesebb lenne belőle, ha sűrűbb – lepontoznám, mert kár érte.

Imádom az őszi tájat, a gesztusokra épülő dramaturgiát és a finom feszültséget. Ahogy Ozon behozza a múlt foltjait – ex-börtönné, szecessziós misztérium – az tényleg megdurrantja az agyat. Nagyszülői generációról mesél normálisan, nem úgy, ahogy más rendezők unalmasan.

Jó a bucolikus táj, meg az őszi pasztellszínek – full autumncore vibes –, de néha kicsit túlságosan is elnyújtott. Az eleje thrillerként indul, aztán átvált a családi drámába, de olyan pontokon, ahol a sztori leesik egymásról. Ettől néha érdekes, máskor meg kicsit hulla.

Imádtam, hogy Ozon nem siet, hagyja kibontakozni a desztillált érzelmeket – család, múlt, bűnös titkok minden drámával. A kritika szerint a film “megbízhatóan kellemes melegséggel” operál, de közben morális kérdéseket is felvet . A gombamérgezés szála durván rátesz egy lapáttal – full kis falusi thriller hangulat.

Én úgy hívom: french autumn noir. A táj is gyönyörű, de a lélekbeli rozsdásodás még gyönyörűbb. Ozon veterán, tényleg. Hozza a hangulatot, a színészekre hagy mindent, ők viszik a vásznat. Érdekel, hogy mit rejt a végén a csendes hanyatlás – pont ettől lesz zseniális.

Nagymamás hangulat, de nem az a nyálas fajta – sokkal inkább, mint egy galéria a múltból, ahol minden porszem egy titok. Héléne Vincent tényleg odateszi magát, ám az egész film alatt ott motoszkál a kérdés: tényleg véletlen volt, vagy valami sötétebb? Pont ez az ambiguous feeling teszi izgalmassá!

Ez a film olyan, mint egy szaténölelés: puha, lágy, de rejt magában valami feszült, pszichológiai szálat. A mumus-motivum a gombamérgezéssel egyszerre abszurd és hátborzongató. Ozon nagyon jól játszik az idősebb korosztállyal, és itt végre nem lapos nagyi-klisé, hanem hús-vér karakter.

A film időnként kicsit túl mélázós, de amikor bekapcsol a thriller-szál (gombamérgezés!), úgy elkap. Héléne Vincent karakterének kettőssége az, ami igazán odatett. Szép portré a visszafogottságról, de közben simán ott figyel a sötét, mély feszültség.