Ha megérkezik az ősz

Ozon full őszi hangulatba kerített – megvan benne az a cozy melegség, amit a ködös előkertek és a narancsos falevelek sugároznak. A film tempója olyan, mintha egy lassított sétát tennél az erdőben, de közben ott bújkál mögötte egy kis morbid thriller... Több. A vége meg… pont elég rejtett és fészkelős ahhoz, hogy a gondolataid még sokáig róla járjanak.

Őszintén? Kezdődik jól, aztán meg már mintha nem tudná, merre tovább. A lelki guillotine, a múlt árnyai meg minden adott volna, de a végére már csak egy össze nem illő mozaik marad. Ha kevesebb lenne belőle, ha sűrűbb – lepontoznám, mert kár érte.

Imádom az őszi tájat, a gesztusokra épülő dramaturgiát és a finom feszültséget. Ahogy Ozon behozza a múlt foltjait – ex-börtönné, szecessziós misztérium – az tényleg megdurrantja az agyat. Nagyszülői generációról mesél normálisan, nem úgy, ahogy más rendezők unalmasan.

Jó a bucolikus táj, meg az őszi pasztellszínek – full autumncore vibes –, de néha kicsit túlságosan is elnyújtott. Az eleje thrillerként indul, aztán átvált a családi drámába, de olyan pontokon, ahol a sztori leesik egymásról. Ettől néha érdekes, máskor meg kicsit hulla.