Mandarinok

Egy olyan filmről van szó, amely világosan példázza, hogy néha „a kevesebb több.” Az értelmetlen háborút elszenvedő emberek lelkéről szól, megható, hiteles alkotás, amelynek a főszereplője jelesre vizsgázik emberi méltóságból.

A háború ellenes filmek legjavához tartozik. Nagyon szimpatikus Ivo személyisége, ugyanakkor nagyon bölcs dolgokat mond. Sajnálom, hogy nem ez a film nyert a megfelelő kategóriában, bár az „Ida” is nagyon jó film.

Megható, zseniális film a háború feleslegességéről korántsem szájbarágóssan, kevés filmhez tudnám hasonlítani, ebben a pillanatban egy sem jut eszembe. MIndenképp a kedvencekhez sorolandó, bárkinek ajánlom.

Nem egy vidám történet, szóval, akik csak egy vasárnap esti kikapcsolódást keresnek, azoknak nem ajánlom. A másfél óra minden percét végigkíséri a melankólia és a tehetetlen fájdalom érzése. Aki emlékszik a Harry Potter filmek utolsó részéből Dobby halálára, és arra, amikor Harry eltemeti megmentőjét, és egyik legfontosabb barátját a parton: engem a film egészen arra az egy érzésre emlékeztetett. Ivo maga a megtestesült béke és szilárd jellem, nagyon tetszett a karaktere, az az ember, akit még a megpróbáltatások sem kezdenek ki, csak épít belőlük, és tisztességben él a múltjával és jelenével együtt. A két, egymás ellenségeiként megsebesült, majd az ott töltött idő alatt bajtársakká váló katona sokat tanul tőle. A Mandarinok a háború értelmetlenségét világítja meg azáltal, hogy közel hozza egymáshoz a két szemben álló oldalt. Máris nem olyan egyszerű végezni azzal, aki közel kerül hozzánk, amikor rájövünk, hogy ő is csak egy – a családját, a biztonságát féltő – ember, nem pedig személyes ellenség.

Nem is az a mesteri ebben a megvalósításban, hogy nem szájbarágós és nem tipikusan a nagy, széles és látványos összeütközések között zajlik ez a dráma, hanem van valami nagyon megérintő azokban a lelki mechanizmusokban, amik kioltják az ellenségesked... Többés kialakulásáért felelős belső feszültségeket. Mindezt egy színházi, kamara jellegű élményként adja át ez a film. Van valami nagyon mélységes emberi tartás ebben a vén öregemberben, aki tulajdonképpen egyfajta apai szerepbe kerül. Lényegében úgy képes feloldani a két ellenségben lévő feszültségeket, hogy pusztán segíti őket felépülni a sérüléseikből a saját otthonában, akikben ezáltal olyan változások indulnak meg, mintha visszakerültek volna a saját otthonukba. Egy igazán maradandó és örökérvényű alkotás ez a film, és megdöbbentő, hogy ezt rögtön egy elsőfilmes rendező valósította meg. Aki remélhetőleg azért nem adott azóta sem életjelet magáról, mert egy hasonlóan kiváló alkotást valósít meg!