Én, a hitetlen, avagy Regan minden jobb volt!

2023.10.21 21:05 F79 Olvasottság: 438x

4

Szombaton - kihasználva a szép időt - ismét ellátogattam Sopronba, és ha már volt nálam egy Kultik ajándékjegy, be is váltottam az Elit moziban az új Ördögűzőre. (Őszintén szólva a Megfojtott virágok jobban érdekelt volna, de azt valami számomra érthetetlen okból - egész héten - este vetítik.)

Az elmúlt évek horrorfilm felhozatala után már elvesztettem a hitemet abban, hogy napjainkban láthatok még ebben a műfajban valami igazán eredeti, zsigeri félelmet kiváltó, nyomasztó, mégis elgondolkodtató alkotást. Most se volt szerencsém, és az üres terem felé menet szembesültem a ténnyel, hogy itt - finoman szólva - nem lesz pótszékes vetítés.

Az expozíció indokolatlanul hosszúnak tűnt. Mindent megtudtunk a főszereplők előéletéről, hétköznapjaikról, de még étkezési szokásaikról is (szerencsére ennél többet azért nem).

Mi indítja be a történetet? Egy teljesen átlagos hétköznapon két általános iskolás kamaszlány elhatározza, hogy felveszik a kapcsolatot egyikük elhunyt édesanyjával. Tanítás után - a napi rutinból kilépve - lezavarnak egy kora délutáni kislányos szellemidézést az erdőszéli csöves tanyán, hogy aztán három napra eltűnjenek, majd kissé leamortizálódva előkerüljenek.

A rendőrségi kihallgatás és a kórházi vizsgálatok után mindketten hazamehetnek, hogy aztán rekord gyorsasággal vissza is kerüljenek. Legalábbis az aggódó szülők szerint nem egészséges állapot az, ha a csemetéjük az életükre tör, majd a padlón rángatózni kezd. Sem az, ha másikuk a templomban kezd őrült tombolásba, az ájtatoskodásban elmerült hívek megrökönyödésére. A tudomány - mint ahogyan az ilyen történetek esetében szinte mindig - csődöt mond, és már csak a kuruzslók, varázslók, és felszentelt papok segíthetnek. És a hit. A megingathatatlan, feltétel nélküli hit.

Kapunk egy kis leckét a vallásos képmutatásból is. A mélyen hívő szülők önzéséből. A korábbi apácajelölt ápolónő eltitkolt abortuszáról. Az egyház jó hírét (és ebből fakadóan a bevételi forrásaikat) féltő egyházi vezetőkről. A tétova, "megélhetési" pap extrém gyorsaságú elbukásáról és haláláról. Igen, megértettem a mondanivalót. De láttam már elegánsabban kivitelezett bírálatot is az egyházak működéséről, befolyásukról, és kétes ügyleteikről.

Az ördögűzés aktusa egy komikus szerencsétlenkedés, horrorisztikus zenével és effektekkel aláfestve. Én pedig csak meredtem a vászonra, hogy ezt hogy merik az alkotók megtenni velem, nézővel. Erre nincs mentség.

A színészek - mégha összetételük színes is - játéka fakó, színtelen. Leslie Odom Jr. az aggódó apukát játszotta. És nagyon lejött, hogy játszotta. Lidya Jewett, aki az egyik megszállt kislányt alakította, nagyon igyekezett, de az elmaszkírozott arcával csak egy Linda Blair utánérzést keltett a vásznon, hasonlóképpen, mint a szintén megszállt barátnő, akit Olivia O’Neill keltett életre. Örömmel láttam viszont, hogy Ellen Burstyn visszatért, mégpedig régi szerepében, aki közel ötven éve átment egy hasonló tortúrán. A 90 esztendős színésznő még mindig egy jelenség a vásznon, de ebben a filmben az alkotók méltatlanul elbántak mind vele, mind pedig a karakterével. A giccsesre sikerült befejezésben beugró Linda Blair tette fel a koronát (vagy inkább a csörgősipkát) erre az egész történetre.

Ezt a filmet igazi horror rajongóknak nem tudom szívből ajánlani. Akinek a sztori vagy a marketing gépezet mégis felkeltette az érdeklődését, nézze meg bátran, de ne üljön le a film elé túl nagy elvárásokkal.