A The Avengers teljes pompájában tért vissza, egy olyan folytatással, amilyennek minden folytatásnak lennie kellene.Akkorát csak azért nem üt, mert rákészültünk, és magasak voltak az elvárások, de ezeknek az elvárásoknak azért igyekszik maximálisan megfelelni.
A film két órájában igazi jellemek, parázsló konfliktusok és allegória-hegyek tülekednek. Igen, ugyanakkor meg teleportáló vörös démon (Hellboy kisöccse?), rovarszányú go-go girl és bögyös gyémántbőrű telepata is akad, ám miért baj, ha ötvözzük a műfajokat? Az acél is erősebb a vasnál
A film a maga szögegyszerű, kissé trashes, kissé poszt-apokaliptikus képi világával, a lendületesre vágott akciójelenetekkel és a néha Uwe Boll-i ihletésű dialógusokkal nyárra elmegy, ha van hozzá szóda, vagy amit mostanában inni szoktak filmekhez.
A filmnek két fő baja van: érthetetlenül bő lére eresztették, és minden fontosabb szereplője átesik benne legalább egyszer olyan picsogási rohamon, amivel sikerül megutáltatnia magát. Persze lehet, hogy csak a férfi nézők számára. Hogy tényleg nem nekik készült a film, azt az is jól jelzi, hogy az ominózus esküvőn, a film végén jövünk rá, hogy „jé, a vőlegény lényegében nem is szerepelt a filmben”.
A film ritmusa kiváló, ügyesen adagolja a feszültséget a direktor, aki az amerikai igazságszolgáltatásnak is bemutat elegánsan, és bár sem vizuálisan, sem dramaturgiailag nem formabontó Az igazság ára, sőt, nem igazán találunk benne olyan vonást, melyet ne láttunk volna korábban, a sok pozitív elem mégis remek egésszé áll össze, és szerencsére nincs nagy konklúzió sem, így morális beöntés nélkül távozhatunk a moziból.
78 Bosszúállók: Ultron kora (2015)