Mintha Enyedi Ildikó rendezői énje – némiképp ellentmondva forgatókönyvírói énjének – nem az eredetinél hajszállal intellektuálisabbra formált, tűpontosan kidolgozott Störrt, hanem Léa Seydoux-t tenné meg főszereplőnek. Azt a szándékoltan félhomályban tartott, kitapinthatatlan karaktert, akiről nehéz eldönteni, milyen érzelmi szálak fűzik a férjhez. több»
A rendkívül szövevényes múlt egyes részleteit és a bonyolult szituációk jövőképét a stáblista után is homály lepi, számtalan az elvarratlan szál, Krasznahorkai Balázs első nagyszabású munkája szinte mindent a nézőre hagy, kerüli a konkretizálást, mégsem tekinthető dagályos művészfilmnek, mert hiányzik belőle az erőltetett igazmondás, inkább valami távolságtartás járja át: nem tud és nem is akar többet mondani. több»
Nagyon kevés hiányzott volna ahhoz, hogy úgy beszéljünk róla, ahogyan ma a Spotlightról beszélünk, és értékei a végső kudarctól függetlenül is elvitathatatlanok, de végeredményben leginkább azért érdemes megnézni ezt az alkotást, hogy lássuk, tipikus történetmesélői hibákat egészen atipikus módon is el lehet követni. több»
A kísértés és a józan ész harcában, a szenvedélyes ifjúság és a megfásult jelen közötti kontrasztban pedig ott vagyunk mi: és habár az önmagunkra találás útja rögös, Mikkelsen parádés tánca a bizonyíték rá, hogy érdemes végigjárnunk. több»
A Respect életrajzi filmnek túl jólfésült, túl szemérmes, és néhol még a valóságot is elhazudja, hogy tiszteletreméltó portrét fessen hősnőjéről, Amerika egyik – méltán – nemzeti hőséről. Ám a szoborfaragás nem feltétlenül a legjobb módja a megemlékezésnek, ha meg is akarjuk érteni a művészt, aki sokszor az elébe sodort nehézségek ellenére, sokszor pedig épp azok miatt, azok legyőzése révén vált azzá a művésszé, akit aztán az ehhez fogható életrajzi filmekben ájultan szokás csodálni. Aretha Franklinnek kijár a tisztelet – de egy ennél jobb, komplexebb, belemenősebb életrajzi film is. több»
Rendkívül ironikus, hogy miközben a film kiindulópontja éppen egy olyan világ, ahol mindenki a nosztalgiába menekül, az Új múlt minden esetben a visszarévedezést választja a jövőbe nézés helyett. Pedig Lisa Joynak azért akad már annyi pedigréje, hogy nem kell kvázi-házifeladatként egy komplett produkciót elpazarolnia arra, hogy ő igenis képes egy adott zsánerben alkotni. több»
Az Így vagy tökéletes a látszatkapcsolatok és a mihaszna életbölcsesség-könyvipar témáját illetően nem megy túl mélyre, nem fogalmaz meg komoly kritikát, de az első képkockától a stáblistáig sziporkázó humora, váratlan viccei kárpótolnak mindezért. több»
Ennél súlyosabb ítéletet nehéz mondani egy filmről, hogy jóformán meg sem kell nézzük ahhoz, hogy azt mondhassuk, láttuk. Ahogy Blomkampról sem, akiről most már azt sem hihetjük el őszintén, hogy hatalmas tehetség, aki eddig sosem tudott igazán kibontakozni. több»
Ha már Nicolas Cage, a Pig tulajdonképpen ugyanazt valósítja meg, mint a pár éve bemutatott Mandy, csak éppen szögesen ellentétes megközelítéssel – de Sarnoski ars poeticája lényegesen fesztelenebbül és hitelesebben csapódik le, mint a Mandy a legharsányabb retro-zsánerelemekkel túltöltött ámokfutása. több»
A Természetes fény nehezen emészthető alkotás, ami jó okkal osztja meg közönségét, mégis nagy hiba lenne formai nehézségei miatt bárkinek átsiklania felette. több»
75 A feleségem története (2021)