A videójáték-adaptációk esetében mindig visszatérő kérdés, hogy mennyire érdemes ragaszkodni a forrásanyaghoz, és hol megy a rajongói elvárások kiszolgálása a filmes működés rovására. A május elején megjelent Mortal Kombat II. jól példázza ezt a dilemmát. Miközben látványosan igyekszik reprodukálni a franchise legismertebb elemeit, egyúttal arra is rávilágít, milyen nehezen fordítható át a videójátékok logikája a film médiumának narratív működésére. több»
Pompájukba fulladó arisztokraták, pusztító élőszövet a fémvázon, másvilági kék lények és egy hokimezes popsztár. Egy rendezőt, aki olyan epikus filmeket jegyez, mint a Titanic, a Terminátor vagy az Avatar–saga, mi tud megihletni egy suttogva éneklő zöld hajú tinilányban? több»
Az ördög Pradát visel ikon, életérzés, a divat, a munka, a törekvés és a törtetés életigenlő felnövekedéstörténete. Feel-good film, ahogy egy barátnőm mondja, és valóban: minden ellenszenves és megmosolyogtatóan butus jelenetet megbocsátva nézzük végig huszadjára is. Mi marad meg ebből a folytatásban? több»
Jodie Foster már rutinos nyomozó, legalábbis a nagyvásznon és a képernyőkön, úgyhogy ismét felcsapott detektívnek a Magán-ügyben, csak hát ezúttal maga sem tudja pontosan, miért. több»
Todd Solondz az egyik legbrutálisabb horrorrendező. Nem azért, mert képei vértől tocsognak – sőt, pont azért, mert képei nem tocsognak vértől. Solondz beléd költözteti a borzalmat, elképzelteti veled, ahelyett hogy mutatná, és ha nem lenne elég ennyi, még azt is eléri, hogy röhögj rajta. Ennek leghíresebb példája az 1998-as A boldogságtól ordítani (Happiness). több»
François Ozon rendezésében új feldolgozás készült Albert Camus klasszikusából, a Közönyből. A könyv eredeti címét hűen tükröző Az idegen talán az eddigi leghitelesebb adaptációja az egzisztencialista alapműnek. több»
Az anyaságot a filmek többnyire értelmezhetővé teszik: okokat rendelnek hozzá, traumákat, előzményeket, kapaszkodókat kínálnak, amelyek mentén a néző eligazodhat az anya érzelmi világában. A Ha tudnék, beléd rúgnék ezzel szemben nem magyaráz: nem kínál feloldást, és nem jelöl ki biztos pontokat. Ehelyett elemi erővel, a vizualitás nyelvén adja át a kétségbeesés tapasztalatát. több»
Richard Linklater saját és nemzedéke origójához tért vissza: a Kifulladásig forgatásán keresztül mesél a francia újhullámról, miközben filmje egyszerre vázlatos alkotói portré, tőle megszokott zeitgeist mozi és a művészi szabadság ünneplése. több»
Kristoffer Borglit még mindig az érdekli, miként tudja minél kellemetlenebb helyzetbe hozni a szereplőit, és ezáltal a nézőt is. A Kész dráma kellemes élveboncolás néhány parádés jelenettel, még ha helyenként érezni is, hol mehetett volna mélyebbre. több»
64 La más dulce (2026)