Szerezd meg a Mafab medálokat, és mozizz ingyen egész évben! » Login  

Filmkritikák



Az önmaga kiszínezett verzióját játszó Nicolas Cage akciókomédiája kellően elborult, különleges és önazonos – de mihez kezdjünk ezen túl egy filmmel, amely tulajdonképpen egyik választott műfajában sem képes kiemelkedőt alkotni?
hirdetés
Jelenet „A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya” című filmből
Jelenet „A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya” című filmből

Nicolas Cage-nél kétarcúbb színész kevés létezik. Oscart nyert az Adaptációért, de legnagyobb rajongói inkább a Fegyencjárat és az Ál/Arc sztárjaként tartják számon. Hollywood egyik legjobban kereső színészeként addig szórta a pénzt, hogy tíz éve kénytelen egyenesen a tékák polcaira szánt Zs kategóriás produkciókban lejáratni magát, ugyanakkor néha befér ezek közé egy-egy olyan kultkedvenc gyöngyszem is, mint a Joe, a Mandy vagy a Disznó című film. Egészen szélsőséges húzásokra képes egy karakter átéléséért, de a Szellemlovastól a jövőre érkező legújabb Drakula-feldolgozásig bármilyen franchise-szerepet elvállal. Karrierjét nehéz lenne szakaszokra bontani, gyakorlatilag bármelyik időszakában találunk nagy dobásokat, alig jegyzett darabokat, legendás alakításokat és iszonyatos mellényúlásokat egyaránt. Ami vitathatatlan:

Nicolas Cage egy jelenség, beskatulyázhatatlan, öntörvényű, utánozhatatlan alakja a filmvilágnak

– és úgy tűnik, erre most ő maga is rájött.
Jelenet „A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya” című filmből
Jelenet „A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya” című filmből

Hiszen A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya semmi másról nem szól, mint hogy Nic Cage tőkét igyekszik kovácsolni a Nic Cage-mítoszból. Nehéz volna visszatérésként vagy bizonyításként aposztrofálni (elvégre a Disznóval a tavalyi év egyik legjobb filmjét és színészi játékát tudhatja magáénak), legfeljebb abban az értelemben, hogy arra valóban régen láttunk példát, hogy egy széles közönség számára készült mű főszerepében aratott volna sikert. Ettől szenved filmbéli alteregója is, aki egy fájdalmas szerep-kikosarazás után úgy dönt, családja érdekében végleg felhagy a filmezéssel, csakhogy anyagi gondjai miatt muszáj elvállalnia egy vendégszereplést a spanyol milliomos, Javi (Pedro Pascal) születésnapi buliján. Cage csak két dolgot nem sejt: Javi valójában saját filmtervének főszerepére szeretné megnyerni, és hogy a férfi nemzetközi bűnöző, akit a CIA éppen a sztár segítségével szeretne elkapni.

Cikksorozatunkban olyan friss filmekkel foglalkozunk, amelyeket egy-egy egykor szebb napokat is megélt színész következő nagy dobásának szánnak, különös tekintettel arra, hogy sikerül-e visszaszerezni megtépázott hírnevüket, vagy újradefiniálniuk magukat, valamint hogy ebben mennyire segíti őket az adott mű.

A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya gyakorlatilag egy Adaptáció Nic Cage-mintára, ahol azonban az önreprezentációt, az önmarcangolást és az újradefiniálást a közönség szórakozásának szolgálatába állítja, és ennek megfelelően veszi is komolyan. A filmbéli Nick Cage-nek (akinek keresztnevét ck-val írják, ezzel is jelölve az elvonatkoztatást) az őt megformáló színészétől eltérő családja van, innentől kezdve pedig a nézőre van bízva, mennyi valós párhuzamot lát a főhős karakterívébe és annak érzelmi vonatkozásaiba. Tom Gormican rendező és Kevin Etten forgatókönyve ezt emeli fel egy újabb metaszintre azzal, hogy Nick és Javi gyakorlatilag a szemünk láttára, saját ötletükként találják ki azt a filmet, amellyel a sztár újra a rivaldafénybe kerülhetne, és amellyé tulajdonképpen A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya válik.

Arra tehát semmiképpen ne számítsunk, hogy Cage (az első felvonás kivételével) túl sokat fog rágódni azon, vajon jó döntéseket hozott-e, és hogy milyen szemmel tekint rá a közönség, a végeredmény ugyanis mindenképpen egy tőről metszett akcióvígjáték, amelyet a mostanában olyannyira divatos negyedikfal-döntögetés fűszerez – és amely éppen ezzel a kiszólogatással irányítja rá magát a zsánerelemek jól bevált sorvezetőjére. Az elvetemült, szokatlan alapötlet azonban mégis biztosít annyi táptalajt a fordulatos történetvezetéshez, hogy a riválisoknál lényegesen kiszámíthatatlanabb, eredetibb élményben legyen részünk, ahol mindig akad mozgástér némi kreatív játszadozásra a műfaj törvényszerűségeivel.

Ugyanakkor mikroszinten Gormican ötletei már határozottan cserben hagyják a remek kiindulópontot: a színre lépő karakterek egyike sem különösebben jellegzetes vagy emlékezetes, a szükségszerű fordulópontok felé haladva egyre kevésbé humorosak a gegek, illetve eredetiek vagy egyáltalán látványosak az akciók, a játékidő előrehaladtával pedig mindezekre már a puszta igyekezet is elfogyni látszik. A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya meg sem próbál versenyre kelni a mostanában leginkább Ryan Reynolds dominálta improvizatív vonallal, és javarészt erősen másodrangú színészeiben sincs meg a komikusi véna hozzá – Gormicanben pedig a vágy, hogy kibontakoztassa például a két CIA-ügynök figuráját. Javarészt tehát a kezdeti lendületből próbál megélni, és ahelyett, hogy folyamatosan magára licitálna, inkább egy kényelmesen megugorható szintre helyezi a lécet. (Tegyük hozzá, hogy például a vágószoba padlóján maradt, a Cage-életmű legendás állomásaiból összefűzött álomjelenet árnyalhatná ezt a képet.)
Jelenet „A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya” című filmből
Jelenet „A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya” című filmből

Igaz,

Nicolas Cage soha nem is volt az a figura, aki a leginnovatívabb rendezők keze alatt vagy extrém forgatási körülményeknek kiszolgáltatva tenné próbára magát.

Ahogyan a vásznon kimondja, számára a filmezés „csak egy munka”, nem pedig eszköz arra, hogy saját sztármítoszát építgesse. Ennek megfelelően pedig eme önreflexiója is inkább lezser, cseppet sem nagyravágyó ökörködés, mint görcsösen tépelődő hatáskeltés. És valahogyan így kell A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlyát ugyancsak felfogni: legyen bár Nicolas Cage akármilyen furcsa figura, végeredményben ő is csak egy a hollywoodi sztárok közül, akik többek között ilyen kellemesen jópofa semmiségekkel szereznek örömet nekünk. több»

82 Eufória  (2019)

8.2/10
2022. 05. 18.
Sam Levinson sorozatának második évada egy megemlékezésen fellépő menetelő zenekarhoz hasonlítható: csodásan megkomponált előadás, ami hatalmas robajjal tör előre, látványa pedig túlzás nélkül lehengerlő. Az ámulatban azonban néha mintha megfeledkeznénk arról, hogy kikről is jöttünk megemlékezni. több»

73 Rohammentő  (2022)

7/10
2022. 05. 17.
Bay saját ’90-es és 2000-es évekbeli filmes sikerszériájának gyökereihez nyúlt vissza a közben eltelt évtizedek formatörténeti és intézményi változásainak szándékos figyelembevétele nélkül. A maga egyszerűségében kiteljesedő történet valódi nosztalgiautazás a hollywoodi blockbusterkorszak kezdeteihez, miközben nem próbál kényszeresen eredeti lenni vagy mélyértelműségével kiemelkedni a jelenlegi filmkínálatból. A Rohammentő felejthető popcornélménye valódi libabőrös mozivarázs is egyben. több»
8/10
2022. 05. 08.
A párhuzamos dimenziók koncepciója a sci-fik és szuperhősképregények egyik alaptoposzából mára a mainstream filmgyártás univerzumépítő trendjévé duzzadt. A Minden, mindenhol, mindenkor összes elemét láttuk már, mégis virtuóz hévvel licitálja túl a multiverzumokat építő Marvel és DC filmjeit. több»

69 Clean  (2020)

2/10
2022. 05. 08.
Adrien Brody legújabb szerelemprojektje visszatetszően beképzelt, ugyanakkor elcsépelt másolata féltucat régi és modern klasszikusnak. Egyben tökéletesen példázza, miért mutat ilyen szélsőséges képet az Oscar-díjas színész munkássága. több»

77 Arany  (2022)

5/10
2022. 04. 17.
Új filmjében Zac Efron dicapriói elszántsággal próbálja színészként komolyan vetetni magát egy óriási aranytömb oldalán. Ám hiába teszi próbára tehetségét és fizikai tűrőképességét is, a tartalom nélküli tájképekbe bugyolált túlélőtörténet cserben hagyja. több»
7/10
2022. 04. 09.
A Mindörökké valódi értéke nem is a kísérletezést ezúttal szokatlanul mellőző filmnyelvi külsőségekben, hanem a történet mély rétegeiben zajló és a korszellemet tükröző világvége hangulat hitelességében rejlik. több»

69 Ammonita  (2020)

8/10
2022. 04. 08.
A rendező mintha (jogosan) ódzkodott volna a happy endtől, de egy szomorú végkifejletbe sem szeretett volna beleállni. Ettől függetlenül azonban remek mozi az Ammonita. Egy pillanatra sem válik kiáltványszerűvé, miközben árnyalt karaktereivel a személyes drámára koncentrál, így állítva méltó emléket a két rég elfeledett tudósnak. több»

78 Batman  (2022)

8/10
2022. 04. 03.
Noha a ’70-es évek katasztrófafilmjei előtt fejet hajtó zárlat miatt rászolgálna a tekintélyes hosszra, Reeves legalább háromszor tesz pontot a sztori végére, de szerencsére még időben hagyja legördülni a stáblistát – az utolsó pillanatokban a saját megváltószerepén tűnődő ködlovag monológja nagy reményekkel kecsegtet a folytatásokat illetően. több»
7/10
2022. 04. 03.
A legfontosabb talán mégis az, Ricky Gervaisnek az After Life – Mögöttem az élet mindhárom évada alatt sikerül könnyeket csalnia a nézők szemébe, akik gyakran azt sem tudják, hogy a fájdalomtól vagy a nevetéstől sírnak-e éppen. több»