A magyar filmtörténelem egyik leghíresebb alakja volt, akinek a nevét mindenki ismeri. Ma lenne 91 éves, de már negyvenhat éve itt hagyott minket Latinovits Zoltán, aki nem akármilyen felmenőkkel rendelkezett és úgy lett színész, hogy nem is akart az lenni. A színészkirályra emlékezünk.
Az állatkert mellé született
Latinovits Zoltán 1931-ben látta meg a napvilágot, saját bevallása szerint a Gundel étteremben, sőt egyenesen Krúdy Gyula asztalánál. Ez nem véletlen, hiszen a színész édesanyja Gundel Katalin volt, a híres vendéglátós család gyermeke. Édesapja, Latinovits Oszkár földbirtokos volt, de rá nem nagyon emlékezhetett a színész, ugyanis nem sokkal a születése után elhagyta a családot. Ezért édesanyja később feleségül ment Frenreisz Istvánhoz, akitől két másik fia is született. Ők voltak Frenreisz István és Frenreisz Károly. Utóbbi Kossuth-díjas zenész lett, előbbit pedig Bujtor István művésznéven ismerte meg az ország.
De visszatérve Latinovits Zoltánhoz, gyermekkorát a Gundel étterem és az állatkert bűvöletében töltötte. A második világháború után érettségizett le az Állami Szent Imre Gimnáziumban. Itt is állt először színpadra.
Bajor Gizi indította útnak
Egy Dózsa Györgyről szóló színdarabban kapott mellékszerepet, ám lámpaláza miatt azt az alig néhány mondatból álló szövegét is elrontotta. Ráadásul állítólag a közönségnek háttal, alig érthetően mondta el azt is, ami eszébe jutott. Mégis, az előadás végén odalépett hozzá egy hölgy, aki azt mondta neki „Maga menjen színésznek!” A hölgy Gizi Bajor volt.
Latinovits Zoltán saját bevallása szerint egészen eddig még csak nem is gondolt rá, hogy színész legyen, de valószínűleg bogarat ültettek a fülébe. A színészi pálya előtt volt asztalossegéd és hídépítő, később sikerrel elvégezte a Budapesti Műszaki Egyetemet is. Itt már rendszeresen szavalt, majd színjátszó csoportokban tanulta a színészetet. 1956-tól kezdve eleinte csak beugró színészként, de egyre többet szerepelt színházakban.
1959-től már a kamerák kereszttüzében
Bár a színházi színjátszást sokkal többre tartotta, a nevét elsősorban a filmes alakításaival ismerte meg az ország. Egészen haláláig rendszeresen szerepelt filmekben, köztük néhány kifejezetten emlékezetes alkotásban is. Olyan filmekben láthattuk, mint Az aranyember, a Pacsirta, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, a Szegénylegények, az Egri csillagok, az Isten hozta, őrnagy úr!, az Utazás a koponyám körül, a Szindbád, a 141 perc a befejezetlen mondatból vagy Az ötödik pecsét.
Szomorú vég, máig megválaszolatlan kérdések
Latinovits Zoltán rengeteg támadást kapott, mivel szókimondó és megalkuvást nem tűrő személyiségével sok ellenséget szerzett magának – akár a felsőbb körökből is. Szeretett volna a korszakra nem jellemző új színházat létrehozni, ahol a hozzá hasonló szemléletű szakemberek és színészek dolgozhattak volna. Erre nem volt módja, az állandó viaskodás pedig lassan felőrölték őt.
Élete utolsó éveiben depresszióval küzdött. Halála előtt egy nappal Balatonszemesről küldött levelet Cserhalmi Györgynek, amelyben arról írt neki, hogy a depresszió lustává tette, de újra elkezdett gyakorlatokat végezni, amitől jobban érzi magát.
Halálának pontos körülményei máig tisztázatlanok. 1976. június 4-én Balatonszemesen egy vonat gázolta halálra. Egyes vélemények szerint öngyilkosságot követett el, de ezt azóta sem sikerült egyértelműen bizonyítani. Így fennáll a lehetősége egy szerencsétlen balesetnek is. Egy 2010-es beszélgetés során a vonat mozdonyvezetője azt mondta, szerinte öngyilkosság történt, mivel Latinovits Zoltán feltartott kezekkel, a mozdonnyal szemben lépett a sínekre. Ugyanakkor egy kutatás, amely szemtanúk beszámolóira és hivatalos jegyzőkönyvekre támaszkodott, azt állítja, hogy szerencsétlen baleset történt: a színész túl közel állt meg a vasúti átjáróban, az elhaladó gyorsvonat keltette menetszél pedig belökte a vagonok alá. Az, hogy feltartott kezekkel lépett volna elé, azért gondolhatta a mozdonyvezető, mert Latinovits Zoltán épp egy szerepét gyakorolta séta közben.