Miután az irodalmi alapmű a lélekfejlődés és a valós történelem keveréke, egy jó forgatókönyv bőven ad módot érdekes történet kreálására. Japánban három stúdió készítette el a regényfolyam feldolgozását, és nyugodtan ki merem jelenteni, a Daiei második filmje közülük a leginkább nézőbarát. Mozgalmas, igen látványos – külső és stúdiófelvételek ügyes keveréke –, és gondolati tartalomban sem szűkölködik. Rjúnoszuke a gonosz szimbóluma helyett kezd emberi arcot kapni. Számos történelmi alakkal találkozik a bolyongásai során, míg a fiktív elemek a belső út küzdelmeihez tesznek hozzá. Az antifőhős kezd ráébredni, hogy a bajainak fő forrása nem más, mint önmaga. Icsikava remekül érzékelteti a játékával a mérges kígyó simaságú és veszélyességű szamuráj vívódásait, akit az időleges vaksága a belső felismerésekre szorít rá. Ám a harci képességeit a fizikai látáshiány mit sem csökkenti, így újabb és újabb próbákra szólítja az élet. Miszumi a szokása szerint él a képek adta másodlagos jelentés kibontásával. Rjúnoszuke körül szinte minden a piros (vér) különféle árnyalataiban úszik a vásznon, mutatva a belső állapotát. A döntőnek tűnő párbaj színhelye szintén „beszédes”, mert a főhős a szakadék szélén állva, menekülési útvonal nélkül kell kardot vonjon. De talán nem mindig a penge adja a megoldást.
Míg az első filmnek a társadalomkritikai része a hangsúlyosabb, ezúttal a személyes rész került előtérbe. Mondhatni, tökéletes volna a film, ha időnként nem élne a vadromantika fogásaival, és az európai szemnek már túl tömény színkontrasztoknak. Úgy vélem, ezen a téren a kevesebb több lett volna.
Miután az irodalmi alapmű a lélekfejlődés és a valós történelem keveréke, egy jó forgatókönyv bőven ad módot érdekes történet kreálására. Japánban három stúdió készítette el a regényfolyam feldolgozását, és nyugodtan ki merem jelenteni, a Daiei második filmje közülük a leginkább nézőbarát. Mozgalmas, igen látványos – külső és stúdiófelvételek ügyes keveréke –, és gondolati tartalomban sem szűkölködik. Rjúnoszuke a gonosz szimbóluma helyett kezd emberi arcot kapni. Számos történelmi alakkal találkozik a bolyongásai során, míg a fiktív elemek a belső út küzdelmeihez tesznek hozzá. Az antifőhős kezd ráébredni, hogy a bajainak fő forrása nem más, mint önmaga. Icsikava remekül érzékelteti a játékával a mérges kígyó simaságú és veszélyességű szamuráj vívódásait, akit az időleges vaksága a belső felismerésekre szorít rá. Ám a harci képességeit a fizikai látáshiány mit sem csökkenti, így újabb és újabb próbákra szólítja az élet. Miszumi a szokása szerint él a képek adta másodlagos jelentés kibontásával. Rjúnoszuke körül szinte minden a piros (vér) különféle árnyalataiban úszik a vásznon, mutatva a belső állapotát. A döntőnek tűnő párbaj színhelye szintén „beszédes”, mert a főhős a szakadék szélén állva, menekülési útvonal nélkül kell kardot vonjon. De talán nem mindig a penge adja a megoldást.
Míg az első filmnek a társadalomkritikai része a hangsúlyosabb, ezúttal a személyes rész került előtérbe. Mondhatni, tökéletes volna a film, ha időnként nem élne a vadromantika fogásaival, és az európai szemnek már túl tömény színkontrasztoknak. Úgy vélem, ezen a téren a kevesebb több lett volna.