Már első látásra feltűnhet a mai szemnek a sajátos múlt századbeli hangulat, hosszú beállításokkal, film noir-szerű fényviszonyokkal. Mondhatni, s külső cselekmények hiánya arra enged következtetni, hogy intenzív belső történések zajlanak a háttérben. Az csak később derül ki, hogy a dialógusok egyszerűsége nem csak a köznapi eseményekre utalnak, hanem egymás mögött tornyosuló, feldolgozatlan konfliktusokat takarnak.
Való igaz – ami sok kritika utalásaiban szerepel –, Elizabeth Taylor itt még korántsem az a Richard Burton mellett kialakult intrikus személyiség, hanem valami egészen más. Mindez nyilvánvalóan nem csak a korai szerepeknek köszönhető, hanem ámulatba ejtő színésznői tehetségének. Persze nem elvitatandó az a tény, hogy ebbéli karaktere még csak köszönőviszonyban sincs a későbbi filmjeiben megszokottakhoz.
A néző talán Paul Newman esetében is a már 40-es, 50-es éveiben készült mozijaiban megszokott karakterjegyeket várná, ám annak ellenére, hogy a szóban forgó filmben még valami fantasztikusan fiatal, a történet tetőpontján megmutatkozó jellemvonásai lenyűgözik a nézőt. Hozzátéve, hogy egy kissé nehezen olvadnak meg azok a régóta már a szívére rakódott, súlyos jégtömbök.
Talán érzelmeinek felfokozódása párhuzamosan haladnak apjáéval. A színész által megformált karakter mondhatni valami megbotránkoztatóan visszataszító jelenség benyomását kelti. Ez persze megmagyarázható a róla későbbiekben felsejlő érzelmi gátak jelenlétének.
A néző figyelmébe mindenképp ajánlott a hasonló című novella, illetve a számos elemzés olvasása. Gondolva itt Tenessee Willliams művére és Elia Kazan színházi darabjára – valamint az ezeket kísérő számtalan mellékzöngére.
Elsősorban természetesen a művészfilmek kedvelőinek ajánlott, de végére is mindenki, aki szeretne látni érzelmes kamaradarabot, bátran tekintse meg.
Már első látásra feltűnhet a mai szemnek a sajátos múlt századbeli hangulat, hosszú beállításokkal, film noir-szerű fényviszonyokkal. Mondhatni, s külső cselekmények hiánya arra enged következtetni, hogy intenzív belső történések zajlanak a háttérben. Az csak később derül ki, hogy a dialógusok egyszerűsége nem csak a köznapi eseményekre utalnak, hanem egymás mögött tornyosuló, feldolgozatlan konfliktusokat takarnak.
Való igaz – ami sok kritika utalásaiban szerepel –, Elizabeth Taylor itt még korántsem az a Richard Burton mellett kialakult intrikus személyiség, hanem valami egészen más. Mindez nyilvánvalóan nem csak a korai szerepeknek köszönhető, hanem ámulatba ejtő színésznői tehetségének. Persze nem elvitatandó az a tény, hogy ebbéli karaktere még csak köszönőviszonyban sincs a későbbi filmjeiben megszokottakhoz.
A néző talán Paul Newman esetében is a már 40-es, 50-es éveiben készült mozijaiban megszokott karakterjegyeket várná, ám annak ellenére, hogy a szóban forgó filmben még valami fantasztikusan fiatal, a történet tetőpontján megmutatkozó jellemvonásai lenyűgözik a nézőt. Hozzátéve, hogy egy kissé nehezen olvadnak meg azok a régóta már a szívére rakódott, súlyos jégtömbök.
Talán érzelmeinek felfokozódása párhuzamosan haladnak apjáéval. A színész által megformált karakter mondhatni valami megbotránkoztatóan visszataszító jelenség benyomását kelti. Ez persze megmagyarázható a róla későbbiekben felsejlő érzelmi gátak jelenlétének.
A néző figyelmébe mindenképp ajánlott a hasonló című novella, illetve a számos elemzés olvasása. Gondolva itt Tenessee Willliams művére és Elia Kazan színházi darabjára – valamint az ezeket kísérő számtalan mellékzöngére.
Elsősorban természetesen a művészfilmek kedvelőinek ajánlott, de végére is mindenki, aki szeretne látni érzelmes kamaradarabot, bátran tekintse meg.