Megdöbbentő érzelemvilágú disztópia – amely kizárólag csak hangulati skála felszálló ágán lévő nézők számára javasolt. Sokak szerint a könyv eredetije jobb, de ez minden valószínűség szerint örök dilemma marad a filmes feldolgozásokat illetően.
Voltaképp – végigmenve egészen a gyökerekig – egy antropológiai, mélylélektani drámával van a nézőnek dolga, amely nem hiányolja a passzív pszichohorror láthatatlan elemeit. A sokkolóan kiábrándító filmek iránt inspirálódó rendezők számára sem volt ihlető erejű – a filmet az akkoriban nem túl ismert Michael Radford vette óvó szárnyai alá. Ingmar Bergman biztosan nem figyelt, vagy nem volt éppen ideje – hiszen nagyjából az ő lélektani miliőjében fogant. Természetesen a pszichológiai alapot az író – dante-i mélységekben fogant – szárnyaló fantáziája adja. A szerző nevéből a negatív mémek szuperlativusza lett mára, bizonyos körökben.
Hogy mi is szolgáltatja az elborzasztó hangulatot? Akik számára már a Sztalker is furcsán kezdődik, azoknak nem is kell magyarázni. Egyfajta ’apokaliptikus monológ’, a lélek sötét vándorútja az alvilág bugyraiban. Voltaképp azt feltételezi, hogy nem szükséges a halál küszöbét átlépni, majd ahogy a keresztény hagyomány tartja (pontosabban a vallási része) – háromféle hellyel is kecsegtet a túlvilág. A ki nem munkált vallásosság – ahogyan az evangéliumi tanokból köznapiságot faragott és már jó korán, a középkor kezdetén a világi szenvedésnél még rafináltabb helyet találti ki magának.
A pokol lehet pokoli vagy kevésbé az, de mindenesetre az ember mégiscsak feltételezte, hogy már a Földön megvalósulhat. Erre a prosztó még rátett egy lapáttal és azt mondta – igen – de a földiétől ellentétben a túlvilágon súlyosabban, állandóan és vég nélkül. Valóban – az elképzelhetetlen ’örök’ fogalmát sosem tudta az elmével és lélekkel magáévá tenni az ember. Orwell kicsit kombinálta a kezdőfeltételeket és az emberi társadalom tudati lezüllését, legyen az spontán vagy erőltetett, egy lassú, folytonos eseményfolyamként ábrázolja. Az érzelmek kiüresedésének gyertyaszálként való eltűnése ténylegesen félelmetes. Nyilvánvalóan ez egy valamiféle alapállapot és a totális megsemmisülés nem következhet be.
A filmnek a letargikus, deprimált hangulatát ilyen módon nem csak a létrejött vészjósló kollektív érzelmi állapot szolgáltatja, hanem a talány – amelynek során egy komplett társadalom jött létre. Eme klasszikus darabban még inkább kihagyhatatlan hogy megemlítésre kerüljön Smith karakterét játszó John Hurt, egyik legkimunkáltabb szerepét játssza, méghozzá fantasztikusan. Hasonlóképp – a korábban jobb időket látott Richard Burton – élete utolsó filmszerepében, újra a régi fényében tündököl – még akkor is ha ily ádáz szerepben játszott. Eléggé ironikus hogy nem sokkal a film bemutatása után eltávozott a halhatatlanok közé. Színész nagyságát csak bizonyítja, hogy a hálátlan szerepet jó néhány elvesztegetett és meddő év után elképesztő érzelmi mélységgel és átéléssel formázta meg.
Megdöbbentő érzelemvilágú disztópia – amely kizárólag csak hangulati skála felszálló ágán lévő nézők számára javasolt. Sokak szerint a könyv eredetije jobb, de ez minden valószínűség szerint örök dilemma marad a filmes feldolgozásokat illetően.
Voltaképp – végigmenve egészen a gyökerekig – egy antropológiai, mélylélektani drámával van a nézőnek dolga, amely nem hiányolja a passzív pszichohorror láthatatlan elemeit. A sokkolóan kiábrándító filmek iránt inspirálódó rendezők számára sem volt ihlető erejű – a filmet az akkoriban nem túl ismert Michael Radford vette óvó szárnyai alá. Ingmar Bergman biztosan nem figyelt, vagy nem volt éppen ideje – hiszen nagyjából az ő lélektani miliőjében fogant. Természetesen a pszichológiai alapot az író – dante-i mélységekben fogant – szárnyaló fantáziája adja. A szerző nevéből a negatív mémek szuperlativusza lett mára, bizonyos körökben.
Hogy mi is szolgáltatja az elborzasztó hangulatot? Akik számára már a Sztalker is furcsán kezdődik, azoknak nem is kell magyarázni. Egyfajta ’apokaliptikus monológ’, a lélek sötét vándorútja az alvilág bugyraiban. Voltaképp azt feltételezi, hogy nem szükséges a halál küszöbét átlépni, majd ahogy a keresztény hagyomány tartja (pontosabban a vallási része) – háromféle hellyel is kecsegtet a túlvilág. A ki nem munkált vallásosság – ahogyan az evangéliumi tanokból köznapiságot faragott és már jó korán, a középkor kezdetén a világi szenvedésnél még rafináltabb helyet találti ki magának.
A pokol lehet pokoli vagy kevésbé az, de mindenesetre az ember mégiscsak feltételezte, hogy már a Földön megvalósulhat. Erre a prosztó még rátett egy lapáttal és azt mondta – igen – de a földiétől ellentétben a túlvilágon súlyosabban, állandóan és vég nélkül. Valóban – az elképzelhetetlen ’örök’ fogalmát sosem tudta az elmével és lélekkel magáévá tenni az ember. Orwell kicsit kombinálta a kezdőfeltételeket és az emberi társadalom tudati lezüllését, legyen az spontán vagy erőltetett, egy lassú, folytonos eseményfolyamként ábrázolja. Az érzelmek kiüresedésének gyertyaszálként való eltűnése ténylegesen félelmetes. Nyilvánvalóan ez egy valamiféle alapállapot és a totális megsemmisülés nem következhet be.
A filmnek a letargikus, deprimált hangulatát ilyen módon nem csak a létrejött vészjósló kollektív érzelmi állapot szolgáltatja, hanem a talány – amelynek során egy komplett társadalom jött létre. Eme klasszikus darabban még inkább kihagyhatatlan hogy megemlítésre kerüljön Smith karakterét játszó John Hurt, egyik legkimunkáltabb szerepét játssza, méghozzá fantasztikusan. Hasonlóképp – a korábban jobb időket látott Richard Burton – élete utolsó filmszerepében, újra a régi fényében tündököl – még akkor is ha ily ádáz szerepben játszott. Eléggé ironikus hogy nem sokkal a film bemutatása után eltávozott a halhatatlanok közé. Színész nagyságát csak bizonyítja, hogy a hálátlan szerepet jó néhány elvesztegetett és meddő év után elképesztő érzelmi mélységgel és átéléssel formázta meg.