Az egyik legérdekesebb holokauszttémájú film, amit mostanában (sőt valaha) láttam. Nem az áldozatok iránt kelt részvétet (ők még csak nem is mellékszereplők, bár ott vannak a háttérben, halljuk az üvöltéseiket és látjuk a krematóriumok füstölgő kéményeit), és nem is a gyilkosok ördögi gonoszságát vagy állati mivoltát mutatja be. Szinte semmi mást nem látunk, csak a halálgyári topmenedzser, Rudolf Höss és családja mindennapjait. Ez „a gonosz banalitása”, ahogy Hannah Arendt írta: Höss úgy vezényli le az ipari mértékben elkövetett gyilkosságokat, hogy csak a kihívást, a feladatot látja maga előtt, a karrierje legfontosabb állomását, miközben neki is vannak úgynevezett szerettei. Jonathan Glazer író-rendező nem magyarázza el nekünk tanárbácsisan, hogy el kell ítélnünk a nácikat, de nem is menti fel őket, egyszerűen csak távolságtartóan, mégis új oldalról mutat be egy ismert történetet.
Az egyik legérdekesebb holokauszttémájú film, amit mostanában (sőt valaha) láttam. Nem az áldozatok iránt kelt részvétet (ők még csak nem is mellékszereplők, bár ott vannak a háttérben, halljuk az üvöltéseiket és látjuk a krematóriumok füstölgő kéményeit), és nem is a gyilkosok ördögi gonoszságát vagy állati mivoltát mutatja be. Szinte semmi mást nem látunk, csak a halálgyári topmenedzser, Rudolf Höss és családja mindennapjait. Ez „a gonosz banalitása”, ahogy Hannah Arendt írta: Höss úgy vezényli le az ipari mértékben elkövetett gyilkosságokat, hogy csak a kihívást, a feladatot látja maga előtt, a karrierje legfontosabb állomását, miközben neki is vannak úgynevezett szerettei. Jonathan Glazer író-rendező nem magyarázza el nekünk tanárbácsisan, hogy el kell ítélnünk a nácikat, de nem is menti fel őket, egyszerűen csak távolságtartóan, mégis új oldalról mutat be egy ismert történetet.