A legsötétebb óra (2017)

Gary Oldman a pocakos, idős állandóan szivarozgató és whisky-t szürcsölgető Winston Churchill szerepében, akit éppen akkor láthatunk, amikor az Egyesült Királyság a II. világháború egyik legveszélyesebb időszakát éli át… Bizony, nem véletlen a megannyi neves díjra jelölés, hiszen A legsötétebb óra igazi Oscar-alapanyagból dolgozik, s az idei évre is megkaptuk a Leonardo DiCaprio-szindrómát: egy színész, aki még egyszer sem kapott díjat, pedig kismilliószor megérdemelte volna. A mostani díjszezonban itt van nekünk Oldman, aki valóban korunk egyik, ha nem a legjobb színésze, s egy nagyon hálás szerep hozhatja neki az aranyszobrot. Szó se róla, az Oscar-hype nélkül is ezt a filmet ő viszi a hátán: Churchillt már sokan, sokféleképpen vitték vászonra, ám az emberi oldalát ilyen mértékben, ahogy e filmben láthatjuk, ritkán sikerült megfogni. Egyszerre fedezhetjük fel benne a kiállhatatlan vénembert, az elveiért a végsőkig kiálló harcost, s az esendő embert, akin a néző is érezheti: valóban ott nehezedik a vállán egy egész nemzet sorsának a súlya. Mindezek mellett külön öröm, hogy a sok drámaiság mellett Joe Wright belecsempészett egy kis humort is (nemcsak Churchill karakterébe, hanem a történet egy-egy elemébe), amely alkalomadtán remek feszültségoldóként funkcionál az egyébként jól megragadott, feszült légkörben. Gary Oldman tehát nagyon jó a főszerepben, ám mi a helyzet a többi szereplővel? A mellékkarakterekről összességében az mondható el, hogy Oldman „alá” játszanak, ám egy-két szembetűnő alakítást érdemes kiemelni: az egyik legnagyobb meglepetés számomra Lily James a gépírónő szerepében, aki egy nagyon üde színfoltja az egész történetnek, s ő képviseli igazán a filmben a női erőt, hiszen hiába kaptuk meg Mrs. Churchillként a nagyszerű Kristin Scott Thomast, szerintem nem lett megfelelően használva a karakterhez. Megemlíteném továbbá Stephen Dillane-t, aki Halifax vikomt szerepében Churchill ragyogó ellentéteként jelenik meg mind kinézetben, mind politikai állásfoglalásban. Ahogy a két politikus filmbéli ellentéte is mutatja: A legsötétebb óra leginkább az elvek csatájaként értelmezhető, amely igen fajsúlyosan meg tudja osztani egy ország politikáját, még egy háborús időszakban is. Az abszolút kedvenc jelenetem pedig természetesen „az elnök úr utazik egyet a földalattin és összetalálkozik az állampolgárokkal”: nem hiszen, hogy bármi köze lenne a valósághoz, de mindenesetre egy nagyon hatásosra sikerült jelenet, amely megmutatja, hogy egy jó politikus hogyan nyerhet erőt a hétköznapi emberekből, mert a legtöbb esetben sokkal tisztábban látják a valóságot, mint a parlamentben ülők. Joe Wright mondhatni keretes szerkezetű filmje (hiszen az események kiinduló- és záró pontja egy-egy parlamenti beszéd), s kronologikusan haladó története egy érdekes képet fest a britek híres miniszterelnökéről, amelyhez egy remek színészt sikerült szereznie. Bár a történet helyenként lassabban halad, Oldman zsenije mindenért kárpótol. Az idei Oscar-szezon érdekessége, hogy két olyan film van a legjobb film jelöltjei között, amelyek tökéletesen kiegészítik egymást, hiszen míg A legsötétebb órában látjuk azt, hogy Winston Churchill hogyan harcol azért, hogy véghez vihessék a dunkirki akciót, addig a Dunkirkben láthatjuk, hogyan valósul ez meg ténylegesen. VI. György király személyén keresztül pedig némileg visszatekintünk egy korábbi díjazottra is, nevezetesen A király beszédére. Nem tudom, hogy a véletlen szülte-e így, de mindenesetre nagyon hatásos.

Elképesztő volt, hogy ennyire gyenge legyen valami de a példa alapján nem volt semmi extra benne. Hát ez valami elképesztően lehangoló lett. Úgy értem, hogy lehangolóan siralmas. Nincs a filmnek se eleje se vége.

Ha nem tudnám, hogy Gary Oldman az, nem jönnék rá. Jól összerakott furcsa atmoszférájú alkotás. Churchill a II. világháború egyik legmeghatározóbb alakja. Én a tanulmányaim, ismereteim alapján sokkal keményebb, határozottabb figurának képzeltem el. Egy igazi vaskalaposnak. Itt láthatjuk is ezt az oldalát, de az is kiderül, hogy ő egy sokkal összetettebb személyiség volt. Neki is volt humoros és érzékeny oldala. Mondhatnánk azt is, hogy ez a film a Dunkirk előzményfilmje, de annál nekem jobban tetszett. Bár ez sem egy kimondottan izgalmas film, azért Gary Oldman sokat dob rajta.

Amikor kevés az 5 csillag. Még órákon keresztül tudtam volna nézni a filmet. Gary Oldman Churchillként olyan hangulatot varázsolt, amit már nagyon rég láttam. Igaz maga a korszak is nagy kedvencem, de ez most még különlegesebb volt. A mellékszereplők és a főszereplők is kitettek magukért.

Egy unalmas életrajzi film egy mindig zseniális Gary Oldmannel. Hogy csupán most kapta első díját, botrány. Azonban hogy ő most is kiemelkedő még nem jelenti azt hogy a film is az. Nem ártott volna több cselekmény, több jelenet a háborúból, nem csupán végtelen párbeszédekkel operálni.