Életünk apával (2014)

Nagy hibám, hogy nem tudnám kellő mértékű toleranciával fogadni egy bipoláris személyiségzavarban szenvedő ember extrém tetteit, cselekedeteit. Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy betegség, és az adott egyén nem felelős a dolgaiért, ennek ellenére nehezen tudnám elviselni. Cameron (Mark Ruffalo) viszont nem élt a lítiumterápia lehetőségével, pedig a betegek mániás tünetei 60%-ban javulnak a használata során. Éppen ezért a sok lelkendező vélemény ellenére én a filmet meglehetősen közepes darabnak tartom. A két „cukipofa” kislány szerepeltetése is hozzájárult az értékelésemhez. A siker elérése érdekében a gyerekek mellett rövid ideig még egy kutyát is szerepeltettek, de az okos eb az első adandó alkalommal szélvészként elfutott. A helyébe én is ezt tettem volna. A mondás szerint: ízlések és pofonok különbözők, én nem kedvelem Ruffalo alakításait, bár itt minden színészi adottságát bevetette. Családi filmnek elmegy, bár igazán emlékezetesnek nem nevezném.

Sajnos a történet igencsak életszagú, amely nem is véletlen, hiszen a rendező gyermekkorát mutatja be. Számomra az ügyes színészi alakítások mellett ennek a filmek abban rejlik az erőssége, ahogy a kislányok viszonyulnak az édesapjukhoz. Többször is érzékelhető, hogy szégyellik őt, hiszen mániás periódusában kissé túlpörgi a dolgokat és zavarba hozza őket a barátaik előtt, depressziós időszakában pedig rendetlenséget csinál a házban és nem hajlandó elmosogatni. Ennek ellenére, Cam igazán jó apa, akit a gyerekei minden hibája ellenére is szeretnek és ez a zárójelenetben egyszerűen és tökéletesen van ábrázolva. A másik momentum is tetszett, nevezetsen az, ahogy Zoe Saldana, az anya karektere azt a döntést hozza, hogy családja érdekében elhagyja gyerekeit, hogy diplomát szerzhessen és sikerüljön megszereznie a megélhetést biztosító állást. Így egy kissé átfordulnak a férfi-női viszonyok, ám mind Cam, mint Maggie kiveszi a részét abban, hogy ez a kissé diszfunkcionális család mégis családként tudjuk működni. Egy kedves történet, amelyet mindenkinek csak ajánlani tudok, aki szereti a családi drámákat és szeretne látni egy különleges ábrázolást arról, hogy milyen lehet együttélni egy mentálisan sérült emberrel.

Kicsit fura volt Mark Ruffalot kisgatyában szaladgálva látni, de egyszer meg lehet nézni. Vannak benne élvezetes részek és kicsit unalmasabbak egyaránt.

Ruffalot csak dicsérni lehet ebben a filmben. Igen erős alakítást hozott, de maga sztori is igen erős lett. Nagyon jó szívvel tudom ajánlani!

Kicsit művészfilm jellege van számomra, és emiatt nem feltétlenül éreztem mindig életszerűen, és így azonosulni is nehéz. De egyáltalán nem rossz film, csak egy kicsit túl erősen van benne a fesztiváljelleg, ha értitek, mire gondolok.