Nyolcadik oldal

Bár ritkán nézek politikai filmeket, bevallom, nekem ez tetszett. Első nézésre vontatottnak tűnik, de ez csak a látszat. Inkább megpróbált lassú tempóval igazodni hozzánk, nézőkhöz, hogy tisztán láthassunk, megérthessünk minden apró kis mozzanatot. Rachel Weisz (Nancy Pierpan) az egyik kedvenc színésznőm. Szeretem, hogy a jelleme látszólag egyértelműnek, átláthatónak tűnik, de valamiért mégis mindig olyan titokzatos. Bill Nighy (Johnny Worricker szerepében) egyszerűen káprázatos volt, olyan zseniálisan alakított, hogy egy percre sem tudtam levenni a szemem róla... Elérte nálam, hogy érdekelt minden, ami vele történt. A miniszterelnököt alakító Ralph Fiennes (játéka?, karaktere?) kicsit csalódás volt, olyan rossz is vagyok, jó is vagyok, nem is tudom, mit akarok, fura volt. Ettől eltekintve, a film végig nagyon logikusan építkezett, ezáltal simán ki tudtam igazodni a politika bonyolult és sötét világában. Külön kiemelném: A film különlegessége, hogy nem voltak benne elcsépelt lövöldözős, üldözéses jelenetek, szinte teljesen erőszakmentes volt, mégis éreztem a felszín alatt rejlő sötét titkokat, az elkövetett szörnyű bűnök súlyát. Talán ezért is tetszett annyira.

Iszonyatos egy vontatott unalmas brit stílusú nézhetetlen film. Semmi értelme az elejétől a végéig csak kínlódnak benne a szereplők. Nagyon kár volt megnézni.

Oh, Bil Nighy-t végre főszerepben láttam! És milyen jól hozta a karakterét! Olyan könnyedén és lazán játszott. A filmet egyértelműen ő vitte a vállán, habár Rachel Weisz is ügyes volt. De ennyi: ügyes volt. Nekem kifejezetten tetszett a film kissé lelassított tempója. Nem untam, inkább erősen figyeltem a cselekményre.

Csatlakozom az előttem szólókhoz, ez a politikai film lassú, s ha nem szereted ezt a stílust, akkor vontatott. Ha nem figyelsz, és nem érdekel a politikai játszadozás, akkor unalmas. A maga stílusában viszont egy szépen komponált dráma.