Paul W.S. Anderson neve hallatán a legtöbben már tudják, mire számíthatnak: robbanásokra, CGI-lényekre, heroikus pózolásra és Milla Jovovichra. A Monster Hunter sem kivétel ez alól – sőt, ez a film mintha az összes korábbi Anderson-jellegzetességet egyetlen, harsány és csontig lecsupaszított látványorgiává gyúrná össze. A baj csak az, hogy miközben minden képkocka vizuálisan üvölt, a történet teljesen néma marad. Ez a film egy kétórás bossfight, ami mögött nincs semmi – se szív, se humor, se dráma, csak a füstölgő páncélok és izzadó izomzat.
A történet már az első percekben mutatja, mennyire másodlagos számára a logika. Artemis hadnagy (Milla Jovovich) és katonai egysége a sivatagban járőrözik, amikor egy mágikus vihar átsodorja őket egy másik világba – egy olyan helyre, ahol óriási, félelmetes szörnyek uralkodnak. Itt találkozik Artemis a névtelen „Hunterrel” (Tony Jaa), és ketten próbálják túlélni a természet törvényein túli, szörnyekkel teli világot. Ez akár izgalmas is lehetne, ha a film képes volna bármilyen érzelmi vagy narratív kapcsolatot teremteni a néző és a karakterek között.
Ehelyett viszont minden párbeszéd sablonos, minden motiváció súlytalan, és minden konfliktus ugyanoda fut ki: jöjjön a következő szörny, hadd robbanjon valami. A Monster Hunter legnagyobb erénye a látványvilág – és egyben legnagyobb átka is. A szörnyek, különösen a Rathalos és a Diablos, valóban lenyűgözően néznek ki. A CGI precíz, a mozgásuk dinamikus, a jelenetek grandiózusak. De Anderson képtelen uralni saját vizuális káoszát. A kamera ide-oda rángatózik, a vágás túlságosan gyors, a jelenetek pedig soha nem engedik, hogy a néző valóban megcsodálja azt, amit lát. Mintha egy kétórás videojáték-trailert néznénk – szemet gyönyörködtető, de teljesen üres. Milla Jovovich persze hozza a tőle megszokott kemény, karizmatikus túlélő figurát, de ez már a Resident Evil óta megszámlálhatatlanul ismétlődött. Itt sem tud kibontakozni, mert a forgatókönyv nem ad neki semmi emberit: nincs múltja, nincs érzelmi íve, csak parancsokat oszt, lő, gurul, szúr és felrobban. Tony Jaa viszont valóban szikár, állatias energiát hoz, és ha a film bátrabb lenne, talán az ő karaktere köré építhette volna a történetet. Ehelyett a kettejük közti kapcsolat leginkább egy nyelvi poénokra épülő buddy-movie paródia, amit Anderson képtelen érdekesre vágni. A film zenéje (Tom Holkenborg, alias Junkie XL) kifejezetten erőteljes, és egyes pillanatokban valóban képes feszültséget teremteni – de a képek annyira túlfűtöttek, hogy a hangulat sosem ül le igazán. A tempó gépiesen gyors, a film nem hagy időt sem lélegzetvételre, sem gondolkodásra. És amikor a végén végre felvillan a lehetősége egy igazi, nagyszabású finálénak, Anderson egyszerűen… elvágja. Egy nyitva hagyott cliffhangerrel, mintha biztos lenne abban, hogy jön a folytatás. Csakhogy ez a film nem érdemli meg a folytatást – mert az első részben sem volt semmi, amit folytatni lehetne. A Monster Hunter egy különös paradoxon: technikailag látványos, produkciós szinten magas színvonalú, de lelketlen és steril. Anderson mintha csak a Monster Hunter videojáték-sorozat vizuális díszleteit ragadta volna meg, de teljesen elvesztette a sorozat legfontosabb elemét – a felfedezés, a vadászat és a túlélés örömét. Az egész film egyetlen hosszú, monoton „boss fight”, ahol a néző nem résztvevő, csak statiszta. És mégis van benne valami hipnotikus: a szörnyek morajlása, a végtelen sivatag, az idegen égbolt, a fém és hús találkozása… mindez valami ősi, ösztönös félelmet idéz. Ha Anderson nem ragaszkodott volna görcsösen a hollywoodi akciósémákhoz, talán tényleg megszülethetett volna egy modern fantasy-horror mestermű. Ehelyett kaptunk egy látványos, de üres kagylót – szépen csillog, de belül csak a visszhang hallatszik.
Amikor a tapasztalt és félelmet nem ismerő Artemis hadnagy (Milla Jovovich) hűséges katonáival az oldalán egy portálon keresztül egy olyan, számukra mindaddig ismeretlen világba... több»
Szereplők: Milla Jovovich, Ron Perlman, Tony Jaa, Meagan Good, Jannik Schümann
