Deák Kristóf legújabb rendezése tipikusan az a film, amitől egyszerre szorul el az ember szíve és fájlalja az oldalát a nevetéstől. Egyszerű a történet, viszont a karakterek hihetetlenül mélyek tudnak lenni, talán épp ez is lenne a lényeg: mindegyikük másképp viszonyul az élethez, egyikük szkeptikus és csalódott, a másik sikeres, de magányos, a harmadiknak fontos a közösség, a negyedik pedig a múlt terheivel küszködik. Nem mondom, hogy tökéletes, de ami nálam teljesen betalált, azok a remekül megírt dialógusok és a hangulatos képi világa az egésznek. Rendkívül őszinte filmes alkotás, nekem történetesen ez a műve tetszik eddig a legjobban a rendezőnek.
Nem egy könnyű darab, ezt előre le kell szögezni. Salamon András jól bánik az abszurd és komikus helyzetekkel, a sötét témával, ami nem nyomja le az embert teljesen. Határozottan jól áll ennek a filmnek a visszafogottabb látványvilág, de a hangulat, operatőri képek, színek együtt olyan atmoszférát hoznak, amiben benne marad az ember. Határozottan kiváló film lett a Random.
A Senki 2 pontosan az, amit várni lehetett Timo Tjahjantótól: brutálisan intenzív, látványban és tempóban felpörgetett akciófilm. Olyan érzés volt nézni, mintha egy pillanatra sem engedné, hogy levegőt vegyen az ember. Bár meg kell jegyeznem, hogy sajnos nem tudja hozni az első rész eredeti történetvezetését. A sztori nem feltétlenül a legerősebb pontja, inkább csak alapot ad a karakterek tombolásának, de ez valahogy nem zavar, mert a hangulat és a koreográfia viszi a hátán az egészet.
Teljesen olyan érzésem volt a film után, mintha a Bridget Jones-féle romantikát összeházasították volna egy menő, de letisztult Woody Allen-sztorival. A humor néha szájbarágós, mégis van benne valami nyersebb, hiteles tónus, mintha a Netflix-romkomok helyett inkább indie művészfilmbe csöppentem volna. Az anyagias Tinder-dialógusok és a “házasodjunk üzletként” vonás teljesen ismerősek, és valahogy zsigerből rezonálnak a mai randikultúra furcsaságaival. Mindent összvetve egy kissé megdöbbentő és szórakoztató számomra a Többesélyes szerelem.
Gyermekkorom nagy kedvencei voltak a Csupasz pisztoly-filmek, így nem is volt kérdés, hogy ezt is megnézem, bár soha ennyire nem féltem még egy folytatástól. A film nagyon "pörgősen" indít, szinte záporoznak a poénok, bár kétségtelen, hogy nem is próbáltak olyan humort belevinni, amit annak idején mintha csak magára Leslie Nielsenre szabtak volna. Liam Neeson fapofás komolysága tökéletesen illik Drebin Jr.-hoz, olyan, mintha egy Elrabolva-film forgatókönyvírói megírták volna a teljesen lökött változatot. Szerintem sikerült leszállni a nosztalgiavonatról, ugyanakkor mégis valamit hozni az eredeti filmekből.
Őszintén szólva, nem gondoltam volna, hogy a Rosszfiúk 2 ennyire szórakoztató lesz. Az első rész hangulata megmaradt, de szerencsére nem ugyanabból a receptből dolgoztak a készítők. Megkockáztatom, hogy határozottan "érettebb" történetet kaptunk, ami mind a cselekményen, mind pedig a karaktereken meglátszik. Azt mondanám, hogy az elmúlt évek egyik legjobb "újranézős" animációs filmje lett. Lefogadom, hogy a jövőben is egy olyan darab lesz, amit egy esősebb napon elő lehet kapni. :)
Szerintem nem mondok újat azzal, ha az állítom, hogy ez a filmet áthatja a hatvanas évek retro hangulata, ily módon igencsak nosztalgikus hangvételűre sikerült a koncepció. Vanessa Kirby és Pedro Pascal között van egy természetes, laza kémia, ami tényleg átjön a vásznon, közben nem marad el Joseph Quinn és Ebon Moss‑Bachrach sem, bár az ő karaktere nagyon kevés fejlődésen megy át, leszámítva, hogy "kővé változik", amit nagyon sajnálok. És persze ott van az Ezüst Utazó, amibe Julia Garner hatalmas lelket visz. Ritkán látni olyan Marvel-filmet, ami ennyire a karakterek sokszínűségére és mélységére épít, és szerintem ez nagyon jó jel, én személy szerint nem bánnám, ha a stúdió maradna ezen az ú... több»
Nehéz elhinnem, hogy ez egy sima akció-vígjáték lenne, Rebel Wilsonról ugyanis mintha leperegne ez a szerep, és a film egy bizonyos ponton inkább az ő "stand-upolásáról" szól. Érezhető, hogy igyekeztek egy nagyon menő sztorit összehozni, de a felétől már csak csapong összevissza. Semmitmondó karakterek, semmitmondó akciók, semmi varázs. Volt ebben a filmben bőven potenciál, de sajnos mind kiaknázatlan maradt.
James Gunn teljesen visszahozta a "klasszikus" Superman fényét. A színek vibrálnak, a világ ragyog, nem az a sötét, komor DC, mint korábban. David Corenswet pedig gyakorlatilag olyan, mint egy újragondolt Christopher Reeve-féle Superman karakter: szimpatikus, kedves, hiteles. A forgatókönyv talán egy kicsit zavaros néhány ponton, több karakter mintha egyszerűen nem találná helyét a történetben, de őszintén szólva, számomra még így is nagy élmény volt a film. Na, és persze Kryptót beletenni a történetbe szerintem hatalmas húzás volt.
Gareth Edwards stílusosan építi fel az előző részek atmoszféráját, vagyis ez az a fajta blockbuster, ami tényleg elvarázsol. Ugyanakkor nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ismét csak fel vagyok ültetve a nosztalgia vonatra. Emiatt valahol a karakterek is teljesen sekélyesre sikerültek. Nem gondolom, hogy egy teljesen zsákutca lett volna az Újjászületés, csak épp továbbra sem sikerült valami áttörést elérniük a készítőknek.
Brad Pitt megint hozza a laza, de érett figurát, Damson Idris meg abszolút meglepetés, egyszerűen irtó jól működik a kettejük dinamikája. Készüljetek fel, hogy a film teljesen beszippant, a Top Gun után ez olyan, mintha ti is ott ülnétek egy F1-es autóban. Viszont be kell valljam, a sztori eléggé klisés: a veterán visszatér, mentorálja a fiatal tehetséget, családi konfliktus, minden szokásos sémával. Összességében: szórakoztató, technikailag kifogástalan, de sima középmezőny a történet miatt.
Meglepően mély témákat érint az Elio, holott az ember okkal számítana egy egyszerű sci-fi kalandra. Persze mondani se kell, hogy vizuálisan lenyűgöző a film, a színek nagyon jól harmonizálnak egymással, talán ezért is "eteti magát" ez a mese. Szóval sikerült összehozni egy szimpla bájos, érzelmekkel teli filme, ami emlékeztet minket arra, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban. Ez egy egész jó mondandó, de összességében úgy érzem, hogy ezt még egy darabig nem fogom újranézni.
Először – bevallom – azt gondoltam, hogy az eredeti animáció után felesleges élőszereplős remake-et forgatni, de Dean DeBlois újragondolása kellemesen meglepett. Merthogy ennek a filmnek a képi világa egyszerűen magába szippantott, a CGI sárkányok, főleg Fogatlan úgy simulnak a valós környezetbe, hogy közben nem vesztik el a karakterük báját, és egyúttal visszajön az a misztikum is, ami az eredetiben megvolt. Mason Thames szerintem telitalálat volt Hablaty szerepére, bár itt megjegyezném, hogy érezhető az élőszereplős és az animált változat közötti korkülönbség. Nico Parker Astridja jól működött, a karakter kapott egy erőteljesebb hátteret. A maga sablonossága ellenére szerintem kevésbé érez... több»
A film eleje engem teljesen megfogott, a világ nagyon elegánsan van bemutatva, ami persze fokozatosan átcsúszik az akcióba, ehhez pedig remek karakterépítés van párosítva. Viszont ahogy haladunk előre, kezd elkopni az egyénisége a történetnek, a végén pedig már csak inkább a jól bevált lövöldözés dominál. Persze van egy jelenet, ami mindez alól igazán kivétel, és úgy érzem, ott sikerült valami újat belevinni a franchise-ba. Igazán laza, durva és pörgős. Kevésbé lett vicces vagy merész, mint egyébként a Wick-filmek, de a nálam bejövős akciók megvannak. Hiányzik egy kis csavar, de Ana de Armas nagyon ott van, hihetetlenül jól megállta a helyét ebben a szerepben.
Vegyes érzéseket váltott ki belőlem. A Lilo és a CGI-Stitch közötti dinamika kétségtelenül aranyos, és persze a vizuális effektek tényleg látványosak, és persze életszerűnek hat minden. Azt is külön díjazom, hogy próbálta megőrizni az eredeti hangulatát, de néha úgy éreztem, mintha csak egy szép csomagolású nosztalgia-bomba lenne. A humor és az érzelmi mélység egyszerűen nem mindig talált be, ahogy az eredetinél és néhány jelenet túl "sterilnek" tűnt. Szerethető, de nagyon elmarad az eredetitől.
Meglehetősen kettős élmény volt ez a film számomra. A film vizuálisan természetesen és szinte egyértelmű, hogy lenyűgöző, nekem mindig is bejövősek voltak ezen színek és a képi világ, amik egyszerűen elvisznek egy másik dimenzióba. Jenna Ortega alakítása pedig nem csupán kiemelkedő, hanem megkockáztatom, hogy zseniális is, hozza is a tőle megszokott intenzitást. Viszont a történet néha túlzottan elvont, már-már művészi szenvelgésnek mondanám, emiatt pedig olykor nehezen követhető. Weeknd próbálkozása a színészkedéssel bátor, de nem mindig meggyőző, de érezhető, hogy ezt még megérlelheti az idő.
A Goebbels, a manipuláció művészete egy brutálisan erős film, ami nemcsak a náci propaganda működését mutatja be, hanem azt is, hogy mennyire könnyen manipulálhatóak vagyunk, ha valaki mesterien játszik az érzelmeinkkel. A film zseniálisan ötvözi a korabeli archív felvételeket és a játékfilmes jeleneteket, így olyan érzés, mintha tényleg ott lennénk az események sűrűjében. Robert Stadlober alakítása Goebbels szerepében hátborzongatóan hiteles, és a film végig fenntartja a feszültséget, ettől pedig még a játékidő is valahogy teljesen elillan.
Valami új A Mennydörgők egy teljesen más Marvel-élményt hoz, amit az utóbbi időben megszokhattunk. Ez nem a szokásos CGI-orgia, hanem egy mélyebb, karakterközpontú sztori, ahol az antihősök lelki sebei kerülnek előtérbe. Florence Pugh és Lewis Pullman alakítását én személy szerint kiemelkedőnek tartom, valódi érzelmi mélységet visznek a filmbe, nagyon működnek a vásznon. A történet a mentális egészség, a bűntudat és a megváltás témáit boncolgatja, ami frissítő változás a megszokott Marvel-formulához képest, azt is meg merem kockáztatni, hogy nagyon is üdítő ez a vonal. Bár a vizuális stílus néhol visszafogott, a film összességében egy erős darab, ami új irányt mutathat a szuperhősfilmeknek. Érdemes le... több»
Harmadszor is! Bevallom kissé szkeptikus voltam ezzel a filmszériával kapcsolaban, mielőtt láttam volna az első részt, de szerintem ha valami igazán egészségesen fogyasztható manapság, az ma a Sonic-filmek. Számomra a második rész volt a legjobb, kétségtelenül a történet és maga a karakterek kibontakozása is ott elért egy csúcspontot, így már csak az volt a kérdés, hova tudja ezt tovább vinni egy újabb folytatás.
Nos, a Sonic 3 nem okozott csalódást, bár nem is szólt akkorát, mint vártam. Szerintem Jim Carrey szerepeltetése amolyan "titkos fegyvere" ennek a franchise-nak, így már valahol egy kicsit balszerencsésnek is érzem, hogy az ő jelenlététől függhet egy következő rész sikere. Valahogy nem tartom ezt ... több»
57 Egykutya (2025)