2015.03.07   szerző: hp   hozzászólások: 0

Legnagyobb sajnálatunkra csalódást keltett a Chappie, Tim Burton végre valami egészen újat mutatott, a középmezőnyt erősíti az Üzlet bármi áron. Mozikban a remek felnövés- és identitásdráma, a Csajkor, a szkeccsfilm franchise legújabb, de nem túl biztató része, a Rio, szeretlek!, a Szeretni, inni és énekelni, de két nagyszerű animációs film, a Csocsó-sztori, és az ide Oscarról sajnos lemaradó A tenger dala is bemutatkozott a nagyvásznon.

Moziba be! – Felőrölték a várakozások a Chappie-t, Tim Burton hozza a hétvége meglepetését

Chappie

Neill Blomkampot a 2009-es District 9 után Hollywood csodagyerekeként emlegették, majd jött az Elysium - Zárt világ, mely már kevésbé győzte meg a közönséget és a kritikusokat, és sajnos a Chappie is egy újabb visszalépésnek bizonyult, ugyanis a rendező első filmjének bravúrjait sajnos ezúttal sem tudta megismételni. Hiába hemzseg a film az ötletektől és hordozza magában egy markáns társadalomkritika lehetőségét, egy felszínes és üres hollywoodi produkció lett belőle, mely a történetmesélés szintjén is komoly hiányosságokkal bír. Ami az első pillanatban még érdekesnek tűnik, abból csakhamar kiszámítható és a vége felé egyre inkább bugyuta lesz. A Chappie egy nagyon ambiciózus próbálkozás, de nyugodt szívvel nem mernénk ajánlani a sci-fi rajongóknak, ugyanis a műfaj jegyeit legfeljebb csak külsőségekben viseli magán, de tartalmilag messze elmarad a klasszikusok mögött. Ellenben, aki nem ismeri a rendező első filmjét, és csak egy laza popcornmozira vágyik, fájdalommentesen elütheti vele az időt.

Nagy szemek

Hát, ez is megéltük. Íme, egy Tim Burton mozi, mely úgy élőszereplős, hogy sem Johnny Depp sem Helena Bonham Carter nem kapott benne szerepet. Helyettünk viszont itt van az Oscar-díjas Christoph Waltz és az elmúlt években öt jelölést begyűjtő, generációjának egyik legtehetségesebb színésznője, . Bár van bennünk egy furcsa kettősség annak kapcsán,  hogy a Nagy szemek szinte egyáltalán nem emlékeztet egy Burton filmre (és egyáltalán nem a sötét tónusra gondolunk), de  a rendező utóbbi években készített filmjeit elnézve ez most mindenképp pozitív. Bár a Margaret és Walter Keane életét feldolgozó, megtörtént eseményeken alapuló film forgatókönyve hagy némi kivetnivalót maga után (egyáltalán nem biztos, hogy érdemes ilyen markán morális határt szabni a két főhős között), de ezt bőven kárpótolja Amy Adams lehengerlő alakítása. Így a filmet egyszerre tudjuk ajánlani a színésznő és Burton rajongóinak is, utóbbiaknak leginkább azért, hogy valami olyasmit láthassanak a rendezőtől, amilyenre korábban még nem volt példa.

Üzlet bármi áron

Ken Scott az utóbb években nem sok komolyan vehető filmet tett le az asztalra, így valahol mélyen már eleve kétkedve fogadtunk legújabb produkcióját is. Meglepetést nem tudott okozni a rendező.  Bár azt hozzá kell tennünk, hogy a bajok elsősorban a lyukas, többször is logikátlan és humorban nem igazán bővelkedő forgatókönyvvel kezdődnek, mely alaposan rányomja a bélyegét a kész produkcióra. Ezt egyedül az ellensúlyozza, hogy a legtöbb hollywoodi vígjátéktól eltérően legalább kísérletet tesz arra, hogy megpróbálkozzon valami mondanivalót csempészni a koncepcióba. Ennek a gesztusnak köszönhetően valamivel ki tud emelkedni a nagy átlagból, de ez még ennek ellenére is csak a középmezőny.      

Csajkor

Céline Sciamma filmje a társadalmi perifériáról és az identitáskeresésről egy rendkívül precíz, jól szerkesztett és elgondolkodtató alkotás lett, bár a rendező előző munkája, a Tomboy után nem is számítottunk másra. Bár voltaképpen nem állíthatjuk, hogy a Csajkor csordultig lenne új ötletekkel és új perspektívákkal, mégis a markáns megfogalmazás, a társadalmi problémákra való érzékenység és a pszichológiai aspektusok ízléses egésszé állnak össze. Bár alapvetően komoly kérdéseket és problémákat feszeget a film, mégis van benne valami, amitől az egész felszabadult és szórakoztató lesz. Azt pedig csak margóra jegyeznénk meg, hogy az amatőr színészek alakításai nem egy profiéra vernek rá köröket.

Csocsó-Sztori

Juan José Campanella nem tarozik a legtermékenyebb rendezők közé, és bár korábban még egy animációs filmet sem készített, nagyon kellemes meglepetést okozott a Csocsó-sztorival. Igaz, nem ért minket váratlanul a dolog, nem véletlenül kapott a rendező 2014-ben a legjobb külföldi film kategóriájában Oscar-díjat. A remek, és nem mellesleg többszörösen díjazott forgatókönyvvel és a látványos animációval az alkotók szépen megágyaztak a filmnek, és bár helyenként kissé vontatottnak, és hosszabbnak tűnik a Csocsó-sztori a kelleténél, kellemes családi program lehet belőle.

Rio, szeretlek!

Újabb résszel gazdagodott a szkeccsfilmes franchise, Párizs és New York után ezúttal Rio de Janeiroé a főszerep. Tíz rendező, számos világsztár és egy kívülről csodálatosnak tűnő világváros, mégis, valahogy az az érzésünk, hogy a Rio, szeretlek! mögött nincs egy egészleges koncepció. Félreértés ne essék, nem azt rójuk fel hibaként, ami elvileg a film előnyére kéne, hogy szolgáljon, tudniillik, hogy különböző rendezők különböző aspektusokból mutassák be a várost, a közeget, a mentalitás, és még sorolhatnánk, hanem azt, hogy az egész valahogy nagyon parttalan, és sehova nem vezet. Mintha a cél mindössze az lett volna, hogy készítsenek egy újabb filmet, ami beleilleszkedik a szériába, és így Riónak pusztán statisztaszerep jutott. Holott ettől többet érdemelt volna.

A tenger dala

Ehhez igazán nincs mit hozzáfűzni, ha csak egy animációs filmet nézel meg idén, A tenger dalával egész biztosan nem jársz rosszul. Az idén a legjobb animációs film kategóriájában Oscar-díjra jelölt A tenger dala egy minden tekintetben gyönyörű alkotás. Tomm Moore második filmje is pazar látványt, magával ragadó és érzelmes történetet kínál, melyet bármelyik korosztálynak a legnyugodtabb szívvel tudunk ajánlani. Nálunk hezitálás nélkül ez az idei év Oscar-díjas animációja.

További premier: Szeretni, inni és énekelni