A Hang nélkül az idei horrormaratonom egyik legnagyobb élménye lett. Már az első perceknél éreztem, hogy valami egészen különleges kezdődik: mintha a film pontosan azt a világvége-hangulatot fogta volna meg, ami bennem is ott lappang a hétköznapokban. Ahogy a karakterek lépkedtek a csendben, úgy éreztem, én is velük lélegzem — sőt, néha azt vettem észre, hogy szinte ösztönösen visszatartom a saját mozdulataimat, mintha a legkisebb zajjal is bajt hozhatnék rájuk. Ez nálam ritka, hogy egy film ilyen közvetlenül rám telepedjen. Voltak ugyan ismerős pillanatok: a kukoricásban való bujkálás, a hangra vadászó lények megjelenése vagy a szörnyek testfelépítése nem új ötletek a műfajban. De valahogy itt mégis minden a helyére került. Az atmoszféra úgy húzott be, hogy közben végig azt éreztem: igen, az ember így fél, így rejtőzik, így próbál túlélni. És ami miatt igazán megérte, hogy újra rámutatott valamire, amit néha hajlamos vagyok elfelejteni: bármennyire sötét is néha a saját világom, mindig lehet rosszabb — és néha pont egy jó horror az, ami ezt a legélesebben megmutatja.
A Hang nélkül az idei horrormaratonom egyik legnagyobb élménye lett. Már az első perceknél éreztem, hogy valami egészen különleges kezdődik: mintha a film pontosan azt a világvége-hangulatot fogta volna meg, ami bennem is ott lappang a hétköznapokban. Ahogy a karakterek lépkedtek a csendben, úgy éreztem, én is velük lélegzem — sőt, néha azt vettem észre, hogy szinte ösztönösen visszatartom a saját mozdulataimat, mintha a legkisebb zajjal is bajt hozhatnék rájuk. Ez nálam ritka, hogy egy film ilyen közvetlenül rám telepedjen. Voltak ugyan ismerős pillanatok: a kukoricásban való bujkálás, a hangra vadászó lények megjelenése vagy a szörnyek testfelépítése nem új ötletek a műfajban. De valahogy itt mégis minden a helyére került. Az atmoszféra úgy húzott be, hogy közben végig azt éreztem: igen, az ember így fél, így rejtőzik, így próbál túlélni. És ami miatt igazán megérte, hogy újra rámutatott valamire, amit néha hajlamos vagyok elfelejteni: bármennyire sötét is néha a saját világom, mindig lehet rosszabb — és néha pont egy jó horror az, ami ezt a legélesebben megmutatja.