Tűz a tengerparton

Olyan, mintha egy modern, zabálnivaló családi sitcom omlana össze épp előtted: a poénok pincér, a dráma viszont el tud nyomni. Vilarasau anyós szerepében valami eszméletlen, mellette a társai is fullra odateszik.

A hozzászólás cselekményleírást tartalmazhat!

A Tűz a tengerparton egy olyan film, amit nézve egyszerre lehet nevetni és kicsit szomorkodni is. A történet Montséról szól, aki már nem igazán tart kapcsolatot a gyerekeivel, de elhatározza, hogy összehozza őket még egyszer egy közös hétvégére a tengerparti házban. Persze semmi sem megy simán, és előkerülnek a régi sérelmek, a veszekedések, és közben rengeteg fura, néha vicces, néha kínos helyzet történik. A szereplők nagyon emberiek, egyikük sem tökéletes, és talán pont ettől lesz a film ennyire valóságos. Minden családban vannak ilyen bonyolult kapcsolatok, és itt ezeket jól mutatja be a film, néha túlzás nélkül, néha szándékosan eltúlozva. Nem egy nagy hollywoodi dráma, de pont ezért szerethető. Egyszerre könnyed és elgondolkodtató, a spanyol hangulat és humor pedig külön színt ad neki. Jó választás, ha valami emberközeli, őszinte filmet szeretnél látni.

A hozzászólás cselekményleírást tartalmazhat!

Azt a mindenit, ez egy meglepően velős és jól komponált családi dráma volt, hihetetlen jó forgatókönyvvel. Bár a trailer alapján egy vicceskedő, feel good storynak tűnik, ez a valóságtól nem is lehetne messzebb. A film a szülői lét hálátlanabb moment... Teljes kritika

Tetszik, hogy a film nem csak a múltbeli sérelmekkel babrál, hanem a szereplők között folyamatos a kommunikációs vakvágány. Totál megragad, amikor a lány meg a fiú a saját frusztrációjukkal nyomulnak.

Néztem, és többször is majdnem felröhögtem, aztán sírni lett volna kedvem – valahogy jól együtt áll a gúnyosság és a dráma. Jó érzés, hogy nem cukormázas, hanem bedobja a családi toxikusságot nyíltan.

Egyszerre fanyar és katartikus. Fokozatosan pakolja ki a család piszkos titkait, miközben tombol a feszültség. A tengerparti miliő savanyúan szép – és bár a vége nem egy happy end, muszáj volt rágondolnom még napokig.

Az anyuka karaktere azért üt különösen, mert elképesztő mélységeket hoz. Érzelmi kötéltánc – úgy mutatja meg, hogyan lehet megégetni magadat minden egyes szeretetvágyas döntésnél. Néhol már megkérdeztem magamtól, „én ezt végig tudnám nézni?”

A film brutálisan odacsap: barátságos nyári kerülőből kegyetlen családi tragikomédia lesz. A karakterek annyira életszagúak, hogy néhány jelenet után már úgy érzed, mintha a saját rokonod lennének. Nehéz letenni.

Indulásával elég egyedi: önfeledt nyár, aztán váratlan családi szembesülések. A dialógusok olyan pörgősek, mintha színházi jelenetben lennél – néha kicsit túlságosan is, de általában ez dob rajta.

Ez a film a katalán középréteg savanykás tükre: mindenki szép, mindenki belül mocorog, mint egy érzelmi vulkán. Az első felvonás brutálisan megragad, a felező után viszont kicsit szétesik. De a katartikus finálé miatt még így is simán négy csillag.

Na, ez az a film, amit nem csak nézel, hanem beleragadsz. Mintha zenés-tévé-sitkomból ugrana elő valami elfojtott családi dráma. A színészek improvizatív jelenetei igazán élővé teszik. Egy szimpla hétvége? Hát, közel sem.

Ezt a filmet Dani de la Orden totálisan kidolgozta – már a családi dinamika, a feszült hangok is inkább fojtogatóak. A színészek nagyon ott vannak, főleg az anyát játszó figura viszi a show-t. Szívbemarkoló és őszinte.